„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket.” (Mt 6, 16)
Makulátlan. Tökéletesen tiszta, egyszerű és mégis különleges. Lenyűgözött, magával ragadott a már-már kislányos bájjal, egyszerűséggel.
Egészen kivételes érzés, csodálat fogott el, amikor először láttam meg ezt a hibiszkuszvirágot. Ismertem a pirosat, az egyszerű és a telt virágút, barackszínűt és sárgát, de egyik sem volt ilyen ragyogó, a napsugár fényét tisztán magában hordozó, mint ez. Egészen különleges, ahogyan a virág kelyhének közepe sem lesz sötétebb, hanem ragyog a vidámság, a mosoly szikrázó színében. Háttérben a tenger kékje, előtte egy tiszta szempár, melynek mosolygó szarkalábait mintha a virág szirma festette volna derűsre. Ahogy néztem a fényképen, nem tudtam róla levenni a tekintetem. Szinte eggyé váltam vele. Átragadt rám az egyszerűsége, vidámsága, a makulátlan tisztaság, ami sugárzott a képen át. Azóta sem láttam hozzá hasonlót.
A pipacsok és a rózsáim mellett a tiszta sárga hibiszkusz az én virágom is lett, még akkor is, ha csak képen kacsintott rám egy délvidéki tengerpart teraszáról.
Hamvazószerda volt, böjt kezdete. Furcsa, hogy evangélikus lelkészként ezen a néven említem az ünnepet. Még furcsább, hogy az óvodás lányom hazaérve rögtön figyelmeztet, hogy ma az oviban nem ettek húst és itthon se tegyük, mert ma nem lehet. Szigorú a hangja, a szava, a tekintete, bennem meg elindul a jól ismert érzés és a kérdés, hogy tényleg ezt akarod Istenem? Erről szól a böjt, a megtisztulás, hogy szigorú, merev szabályokhoz kötöm az életem úgy, hogy a tiszta, őszinte gyermeki ragyogás a háttérbe szorul? Vajon mit ér az út, ha nem járom végig és pont a célt nem érem el? Mit ér a böjt, a megtisztulás, ha a lelkem örömét, fényét, a tiszta ragyogást, a hitben megtalált mindent átjáró boldogságot nem érem el?
Szigorúbban néztem, mint a csillogó szemű lányom. Ahogyan a napfény beragyogta mézszínű haját, pont olyan volt, mint a makulátlan tisztaságú virág a tengerpart teraszán. Egyszer így indultunk mi is. Vidám fénnyel a szemünkben, a jóban, igazban feltétel nélküli hittel. Volt, amikor nem volt még kétség bennünk a Teremtő Isten hatalmában. Volt, amikor tiszta egyszerűséggel, magával ragadó bájjal hittünk és bíztunk a csodában. Most komoran nézünk, böjtölünk, lemondunk. Imádkozunk inkább kérdezve és vádaskodva, mint ráhagyatkozva a gondviselő Istenre. Megtartóztatva önmagunkat lemondunk arról, amiről talán könnyedén megy, de a böjti úton megérkezünk-e az öröm, a fény, a kegyelem Istenéhez? Közelebb kerülünk-e Hozzá, akiben mosolyunk, vigaszunk, bűnbocsánatunk, örömünk lehet?
Ahogyan a konok „hibiszkuszvirágomat” néztem, kezembe fogtam egy szalámis szendvicset. Hogy a rabja lennék, kétlem. Mondjak le róla? De vajon mit adnék cserébe az Istennek? Lesz-e több a hitem, a szeretetem, a türelmem? Megértem-e azt, hogy mivel tartozok az Istennek? Jobbá tesz az evés, ivás vagy az attól való tartózkodás, ha nincs mit odaszánnom helyette az Istennek?
Böjtben én az időm adom, aminek annyiszor a rabja vagyok. Miközben rohanok, teszek-veszek mindenre van időm, csak az Istenre nem. Lemondani fél óra alvásról, hogy az igére figyeljek, este még ébren lenni, hogy gondolataimban az Úrral legyek. Imádkozni magamért és másokért egy jó film helyett, az Isten közelében lenni, csodálni, szeretni, hálát adni akár egy szál virágért, a tenger kékjéért, a nap ragyogásáért. Hálát adni a szemek mosolyáért, a derűs szarkalábakért. Azért, hogy van kit szeretnünk közelben és távolban is még akkor is, ha a kezünkkel nem érhetjük el, és hálát adni a kegyelemért, a böjti útért, melyen a húsvéti örömbe érkezünk. Mosolyogva, derűvel, hálatelt szívvel böjtölve. Alázattal megállva az Isten színe előtt, a kevéssel is elégedett örömmel. Ma reggel ezért imádkozom a ragyogó, makulátlan virágra tekintve, a kegyelem és az új esély reggelére ébredve a böjti úton, hitben megerősödve. Ámen.