„Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.”  (1 Jn 3,1) 

Napok óta három, jobb sorsra érdemes Barbie baba várja összegubancolódott hajzuhataggal, hogy újra szalonképes, jól ápolt formát öltsenek. Halogatom, pedig tucatszor elsétálok mellettük, hogy szemrevételezzem a lehetőségeket. Mára aztán a kifogások elfogytak, mert a hatévesem szemrehányóan nézett a szemembe: „Anya, megígérted! Áztasd be őket légyszi abba a valamibe!” 

Az a valami meleg víz és ruhaöblítő keveréke. Miután néhány percig fekszenek a hajmosóvízben a szőkeségek, hajkefével elkezdi kifésülni a műhajat az ember ott benne az öblítős vízben. Nem egyszerű művelet, a tömény illatcseppek fröcskölnek mindenfelé. Védőruha, szemüveg elkelt volna, de mivel csak kicsit csípi a szemem, tovább folytatom a bontó, gubancoló hadműveletet. Miután kész, samponnal megmosom őket, újrafésülöm, majd a reménytelenül elhasználódott törött végeket egyenesre vágom. Ollóval és egy csupasz Barbie-val a kezemben erősen a feladatra koncentrálok, mikor férjem elindul a konyhába. Rögvest beszélgetésbe elegyednek arról, hogy mire is elég anya szaktudása. Most éppen fodrász lettem, de lelkész, cukrász, szakács, varrónő, kertész is a szakterületem. Sőt, még írónő is vagyok most, hogy megjelent a kötetem. 

„Minden vagyok, de igazából semmi.” Ki is vagyok? Talán a legjobb kifejezés, hogy míg élek, gyermek vagyok. Az Isten gyermeke, aki időnként lázad, és elindul a vakvilágba, mint a tékozló fiú. Dacol és megfutamodik féltve saját magát talán hiúságból is, mint Jónás. Esküdözik, fogadkozik, aztán megtagad, mint Péter. Elcsügged és számon kér, mint Márta. Küzd a haraggal, az indulatokkal, saját magával is, mint József. Néha elbizakodik, dicsőségre vágyik, mint Salamon, és van, hogy ezer meg egy érvet sorakoztat fel, hogy miért nem lehet, mint az égő csipkebokornál Mózes. Aztán a végén mégis mindig visszatér, hálát ad, szeret és erőt merít Belőle, mint egy gyermek, aki ösztönösen tudja, hogy szüksége van féltésre, szeretetre, gondoskodásra. Szüksége van arra, hogy valaki időnként megfeddje, nemet mondjon, de mindig hívja, ölelje és hazavárja. Ki vagyok? Ugyanolyan esendő, hibákkal teli ember, mint azok, akiket évezredeken keresztül elhívott és mégis alkalmassá tett az Isten. Nem tökéletes, csak próbál pont úgy megfelelni, ráhagyatkozni az Istenre, mint az Ő gyermeke. Tanulni, megismerni és felfedezni magában mindazt, amit ajándékba kapott, és ha lehet, szolgálni mindezzel. Megmutatni azt, hogy mennyi érték van kivétel nélkül mindegyikünkben, ha hagyjuk, engedjük, hogy kibontakozzon belőlünk, amit lehetőségként kaptunk Tőle az életünkben. 

Gyermeket nevelünk, tanítunk a jóra, de éppen így lehetőség a konyha vagy egy barkácsműhely, ahol alkothatunk magunknak és másoknak is örömmel. Lehetőség a kert, hogy felfedezzük és megmutassuk a teremtés csodáját, hogy milyen kegyelem az, hogy rácsodálkozhatunk a felkelő napra, egy szál virágra, érő gyümölcsre, ami a kertünkben terem. Mindennel, amire tehetséget kaptunk, hogy létrehozzunk és alkossunk, megmutatjuk, hogy mennyire egyediek, különbözőek vagyunk mindannyian az Isten gyermekeiként. Kik is vagyunk? Hozzá képest semmik, csupán porszemek, akik mégis annyi mindent kapnak Tőle. Életet, bocsánatot, megtartó, megváltó kegyelmet és minden nappal új lehetőséget, esélyt, szolgálatot ad elénk az ÚrIsten. Hála legyen mindenért, a mai napért is a szívünkben akár jót, akár rosszat is hoz az életünkbe. Ámen.