„Ismerd meg juhaidat egyenként, törődj gondosan a nyájakkal.” (Péld 27,23)

„Ne haragudjon Zsuzsa néni, hogy ezt mondom, de maga teljesen átlagos.”

Huszonéves koromig bármikor elégedett lettem volna egy ilyen mondattal, de 40 felett, miközben néhány évvel ezelőtt arról próbáltam meggyőzni az egyik hittanosomat, hogy nem kell ezer tetoválás, ketrecharc és börtön ahhoz, hogy kitűnjön a tömegből, már cseppet sem voltam elégedett.

Éppen azt próbáltam szemléltetni a saját példámon keresztül, hogy a döntő mindig az, amilyenek belül vagyunk. Attól, hogy kívülről nem igazodunk az egyenmasszához, még lehetünk értékesek, és jók, akár kivételesen jók is. Lehetünk azok, akik az ezer tetoválással nem a börtönt, hanem az Isten útját választják. Miközben próbáltam hatni a minden ellen lázadó végzősre, egy pillantást vetettem a borvörös körmeimre, a bőrdzsekimre és ismételtem magamban a mondatot: „.. maga teljesen átlagos.”

Tény, hogy nincs bennem semmi különleges. Nem fogok a szépségemmel kitűnni a tömegből. Sosem leszek modellalkat, aki karcsú, formás termetével hívja fel magára a figyelmet. Nincs márkajelzés a ruháimon, de végignézve magamon, a méretes karika fülbevalómon, mégsem gondolnám, hogy ilyen a kép egy átlagos lelkészről.

Gyerekkoromtól kezdve évtizedeken át azon küzdöttem, hogy ne tűnjek ki a tömegből, sőt, szinte láthatatlan legyek. Sosem jelentkeztem az órákon, nem vettem részt semmiben csak, ha muszáj volt. A beszélgetésekben legtöbbször hallgattam, csendes, visszahúzódó gyerek és kamasz voltam. Folyton kétséggel, hogy amit mondanék, tényleg helyes-e? Van-e olyan értékes az én véleményem, mint másé? Semmiben sem voltam biztos, legfőképpen saját magamban nem, így inkább hallgattam, azzal ártani nem lehet és igyekeztem minél szürkébbnek tűnni a tömegben.

Aztán magam sem értettem miért, de megszólított és elhívott az Isten, hogy azt tegyem, amit sosem gondoltam volna: szólni, beszélni Róla, hirdetni az igét nem egy, hanem akár sok száz ember előtt. Láthatatlan akartam lenni, de Ő a szürkeségben is meglátta a színt, ami bennem volt. Látta a fényt, amit rejteni próbáltam és megerősített akkor, amikor bizonytalan és „észrevétlen” voltam. Megmutatta, hogy ha azt szólom, amit meggyőződéssel vallok, azt, amiben hiszek, akkor nincs mit szégyellnem, és az Ő áldása lesz majd rajta.

Hiszem, hogy a szívemben dől el minden, az is, hogy mit szólok vagy teszek. Kitűnni a tömegből pedig leginkább úgy lehet, ha ragaszkodok a hitemhez, a szeretethez és a jót hirdetem a már mindennapos közöny, irigység, érdek és önzés helyett. A külső pedig sosem lényeges. Amíg hiteles az ember, addig bármit hordhat, viselhet, csupán egy a lényeg: maradjon hűséges önmagához és a hittel megismert Istenéhez.

Azon a hétvégén elővettem az egyik „tucat” farmeremet. Gyárilag koptatott, szaggatott. Most ez a különleges, így csak ezt lehet venni és hordani. Minél szakadtabbal próbál kitűnni az ember, annál láthatatlanabbá válik a tömegben. Tűt, cérnát kerestem és a lyukat foltozni kezdtem csipkével, hímzéssel, gyöngyökkel, ahogyan teszem ezt azóta is a tömeggyártott farmerekkel. Hétfőn reggel ebben érkeztem a reggeli áhítatra és arról az Úrról beszéltem, aki ismeri az övéit, a juhait. Kívülről talán csak egyforma bárányok sokasága, arctalan, alaktalan massza vagyunk, de ő látja a fényt, ami bennünk van. Látja a színt, ami különlegessé, egyedivé tesz bennünket. Kiválaszt és elhív arra, hogy a világ szemében különcként Róla tegyen bizonyságot a szívünk, szavunk és az életünk. Ámen