„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” (1Jn 4,18)
„Csak eszköz voltam mások szemében
Kihasznált mind, utána eldobott.
Eközben eltűntek a szép remények
Igazán szeretni már nem tudok.
Nyomorúságomban hozzád futok.
Szeressél, bár a vétkeim nagyok!
Fogadj el Jézus, amint vagyok!”
Lassan 30 éve, hogy a gyönki ifivel Magdalai Mária szerepében ezt a dalt énekeltem. A bűnös asszony, akinek személyét megannyi kérdés, talány, legenda veszi körbe. A nőként annyiszor kihasznált, testben és lélekben megalázott nő, aki minden erejével, szeretetével belekapaszkodott az egyetlenbe, a Mesterbe aki képes volt meglátni benne is a jót, az értékest, a szeretni valót. Hogy mi az igazság? Talán minden, vagy semmi sem, de az biztos, hogy tizenévesen sem Magdalai Máriával, sem a dallal nem tudtam igazán azonosulni. Elraktároztam valahova mélyre abba a bugyorba, ahová az elme a szép, de feleslegessé vált emlékeket rejtette, hogy aztán több évtized után előjöjjön és fájdalmasan járta át a lelkem ahogyan a „fiaimat” néztem. Hetente egyszer, csupán egy órára az enyémek. Cseppet sem a tanárok kedvencei. Inkább azok, akikkel mindig valami baj van. Az igazgatói iroda falának minden repedését ismerik, annyiszor jártak már benne. A tanáriban a legtöbb szünetben előkerül az éppen aktuális balhé, ami mint egy felhő, folyton körülöttük lebeg. Hangosak, szinte vonzzák a bajt, mégis abban az egy órában, mikor velem vannak, mintha kicserélnék őket. Becsengetéskor az ajtóban várnak, és elindulnak velem az udvaron át a terembe. Mint a testőreim, úgy vesznek körül. Ha kihúzom magam, akkor is aprónak érzem magam mellettük. Ha nem lenne rajtam magassarkú, fél fejjel tornyosulnának felettem. A terembe érve a szociális távolságtartás meg a balhé elkerülésének jegyében három különböző sarokban ülnek le. Babzsákra, fotelba, székre huppannak, és egy másodpercen belül terelnék a szót a tananyagról. A Prédikátor könyvéből olvasok. „Minden hiábavalóság…” Salamon történetét már ismerik, így azt is értik, miért ilyen „szplínes” az élete vége felé közeledő király, de könnyedén válaszolnak arra a kérdésre is, hogy voltak-e már bennük hasonló érzések? Az a bizonyos minden mindegy hangulat, mikor felkelni sincs kedve az embernek? A válasz túl könnyen jön: 14 évesen nem egyszer éreztek reménytelenséget, csalódást, keserűséget, és egymás szavába vágva mesélnek. Miközben hallgatom őket, egyre jobban elszorul a szívem, hiszen csak gyerekek annyi tüskével, sebbel, ami egy felnőttnek is sok lenne. Nem vágynak másra, mint figyelemre, szeretetre, törődésre és ezért bármit megtennének akár azt is, hogy balhéba keverednek. Tanulnak szeretni és szeretve lenni, de annyira kusza bennük minden, hogy maguk sem tudják, hogyan kezdjék el.
Közben ott a kétség, a tehetetlenség érzése, a harag, indulat, ami ebből fakad, és a ki nem mondott, tudatosan talán nem is megélt szavak:
„Szeressél, bár a vétkeim nagyok! Fogadj el, amint vagyok!”
Tanulunk szeretni és szeretve lenni, de felnőttként sem mindig egyszerű. A féltés, a kétség, a bizonytalanság rajtunk is tüskéket növeszt, és szúrunk, ártunk sokszor tehetetlen dühvel, félünk bízni, félünk szeretni, pedig nem másokkal, hanem elsősorban saját magunkkal van bajunk, mert ismerjük a hibáinkat, gyengeségeinket, mindent, ami bennünk cseppet sem szerethető.
Tudunk-e kapaszkodni az Egyetlenbe? Abba, aki az életét is odaadta értünk csupán szeretetből? A mai Magdalai Máriákért, a balhés tizenévesekért, a bizonytalanság, tehetetlenség, féltés érzését tüskék mögé rejtő, mai önmagunkért. A böjti úton, a Via Dolorosán látjuk-e a saját szerethető arcunkat, akikért az Isten emberré lett és szenvedett egészen a halálig a kereszten?
Ő az egyetlen, aki le tudja győzni bennünk a félelmet azzal a hittel, hogy bár a földön annyiszor csalódunk, egy bizonyosság mindig marad: bűnbocsátó irgalma, kegyelme soha nem taszít el magától. Ha minden érzés megfakul körülöttünk és bennünk, szeretete akkor is lángol, melegít és átjárja a szívünk, lelkünk, az egész életünk. Ámen