„Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.” (1Kor 15,53)

Dobozolunk. Ha nem is úgy, mint Örkény zseniális írásában Tóték, de lassan az az érzésem, hogy belefulladok a dobozokba. Lassan már a dobozoknak is doboza van. Próbálom rendszerezni, egymásba rakni őket, de annyi különböző méret, forma van belőlük, hogy képtelen vagyok rendet tenni a káoszban, így végül mindegyik ugyanarra a sorsra jut: bedobozolom a lépcső alatti rakodó zugba. Szívem szerint apróra darabolnám (csak a dobozt, ebben nem hasonulnék Tótékkal) de furcsa módon minden üzlet ragaszkodik a saját, gyári kartondobozához. Ha cipőt veszek, ami hatunknál, főleg egy növésben lévő aprósággal és egy kamasszal kiegészülve gyakran megtörténik, az eladó kedvesen figyelmeztet, hogy ha gond lenne, a jótállás a dobozzal együtt érvényes. Műszaki cikkeknél ugyanez a helyzet, bár annak kifejezetten örültem, hogy legalább a mosógép nem abban érkezett. Ráadásul, talán szemre az áru értékét növelve, egyre méretesebb kartonba kerülnek a termékek. Időnként úgy érzem magam, mint egy „Kész átverés show” főszereplője. Átveszem a csomagom és bontogatni kezdem. Először a ragasztószalagot, melyet többször is körbetekernek, aztán marokszámra szedem ki a tömőanyagot: csomagolópapírt, buborékfóliát, újságpapírt és egyebet, míg végül egészen mélyen, szinte elveszve a rengetegben, előkerül egy kisebb doboz, abban pedig egy újabb, egészen apró. Persze, hogy elteszem ezt is a többi közé, hiszen a jótállás csak ezzel együtt érvényes. Ha nem működik, elromlik, bármi gond van vele, csak ezzel együtt érvényes a csereigényem. 

Elgondolkodtam, mi lenne, ha az Isten így kérné vissza a Tőle kapott életünket. Ha valami elromlik, nem működik, vakvágányra fut az életünkben, azt mondaná, hogy csak akkor van újabb esély és lehetőség, ha a Tőle kapott „csomagolást” sértetlenül megőriztem, nem gyűrtem, szaggattam, strapáltam ki tudja hányszor nem törődve vele. Ha nincs nyoma rajta a múló időnek, az átvirrasztott éjszakáknak. Ha nem gyűjtöttem rá hegeket, töréseket, ha ápoltam, megőriztem pontosan ugyanolyan hamvasan puhának, ahogyan születésemkor kaptam Tőle. Megpróbálhatjuk, javíthatjuk, erősíthetjük, varrathatjuk, vagyont költhetünk rá, hogy egy rövid időre elhiggyük, nem fog rajtunk a múló idő, de ha mindent megteszünk, akkor is figyelmeztet bennünket a „csomagolásunk”, hogy semmi sem örök, hogy egyszer ott állunk majd az Isten színe előtt és mindazt ami nem működött, elromlott, eltört, félresiklott bennünk és körülöttünk, amit megbántunk, és talán százszor megpróbáltunk helyrehozni, jóvátenni, megbocsátani, mind napvilágra kerül és ott lesz előttünk. Csupán egyet nem kér majd tőlünk az Isten: a „csomagolást” amiben érkeztünk. Fontos lesz a szívünk, a hitünk, az, amit belül hordozunk, de a külső, a doboz, amit sokszor jobban féltünk, óvunk, gondozunk mint a lelkünket, akkor, ott már lényegtelen lesz. A romlandó romolhatatlanságba, a halandó halhatatlanságba öltözik és az Isten újra cseréli az életünket. Új testben, új életben, megdicsőült testben, örök országában. Ámen.