„A húsvét ünnepe előtt Jézus jól tudva, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához, jóllehet szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13,1)

Nem értem, miért nem működik. Hosszú percek óta állok a konyhaasztal mellett és küszködök egy paradicsomkonzervvel. Az igaz, hogy olasz, de külsőre pont olyan, mint az összes többi. Sem átmérőben, sem vastagságban nem különbözik, de mégsem akarja vinni a konzervnyitó. Eddig mindig sikerült. Ráadásul ez egy spéci eszköz, ami éles peremet sem hagy, sőt, vissza is helyezhető a levágott tető. Nem értem, miért nem működik. Elforog, nem szorul rá, csak lazán körbetekerem, ha jól számolom, már legalább hetedszer. Végigkutatom a fiókot, hátha találok benne valami hatékonyabb eszközt. Késsel mégsem akarok rátámadni, pedig a nagy még lehet, hogy alkalmas is lenne. Hegyes is, éles is, de aztán eszembe jut az évekkel ezelőtt, a gyerektáboraink miatt elvégzett vöröskeresztes tanfolyam, ahol a vizsgatételem így hangzott: „Az egyik kollégája nagykéssel próbál a teakonyhában kibontani egy konzervet. Elvágja a csuklóját, ami vérzik. Mit tesz?” 

Először is megígértem a vizsgáztató mentőtisztnek, hogy soha nem fogok táborozó kiskorút a konyhába engedni, másodszor soha nem engedem azt sem, hogy a nagykés közelébe kerüljön. Harmadszor, bár esélytelen lesz az előző két pont miatt, ellátom a szúrt vagy vágott sebet annak megfelelően, hogy vénát vagy artériát ért a sérülése. A paradicsomkonzervre, a nagykésre és a csuklóm vénáira  pillantva úgy döntöttem, hogy talán mégsem ez lesz a legjobb megoldás, hacsak nem akarom a megszerzett tudást magamon gyakorolni. Hosszú percek múlva egy régi nyitóval gyötörtem a bádogot. Életlen volt, nehézkesen ment, de legalább biztonságosan, leszámítva az ujjamon sajgó vízhólyagot. A püré az ebédbe került, az üres doboza pedig a szemetesbe. Ahogyan a csap alá tartottam, hogy kiöblítsem, hirtelen elfogott az a bizonyos „Wow” érzés. Az őszinte, ámulattal teli rácsodálkozás, elsősorban a saját esendőségemre, mert a doboz alján ott volt az a bizonyos fül, amit pattintva és meghúzva, a paradicsomot könnyedén kibonthattam volna. 

Szenvedtem, küszködtem, bosszankodtam, nem értettem, fájdalmat, sebet szereztem pedig annyira egyszerű volt, csak éppen a túloldalon nyílott. 

Jézus tudta, hogy hamarosan eljön az óra, amikor elhagyja tanítványait. Az utolsó vacsorára készültek és annyiszor figyelmeztette, készítette őket erre az éjszakára. Elfogják, halálra adják, szenvedni fog  és meghal a kereszten, hogy beteljesedjen a prófécia. Elképzelem, ahogyan a tizenkettő sokadszorra is csendben, vagy összesúgva hallgatja őt. Ahogyan Simon felháborodva bizonygatja, hogy nem történhet meg ez soha! Tudják, számíthatnak rá, hogy Jézus eltávozik ebből a világból, mégis amikor megtörténik, csüggednek, szenvednek, bosszankodnak, nem értik, hogyan történhetett mindez? Miért nem tett  az Isten csodát? Miért nem mutatta meg hatalmát? 

Vajon hányszor ültünk és hallgattuk csendben az Ige szavát? Hányszor hallottuk, olvastuk a húsvéti csodát, a feltámadást? Hányszor szólt hozzánk a reménység szava, hogy van örök élet és van mennyország? Mégis küzdünk a földi életünkkel. Próbáljuk megérteni a szenvedés, a betegség értelmét, célját. Próbáljuk kibontani az életünket, megfejteni kik és miért vagyunk, mi az utunk és hova tartunk, de sokszor nem értjük, bármennyire is igyekszünk. Nem értjük a nehézséget, az akadályt. Nem értjük a kudarcokat, a pofonokat. Nem értjük a szenvedést, a veszteséget, betegséget, halált, de próbáljuk feszegetni, rájönni, kibontani a magunk eszével, erejével. Sebeket szerzünk, küszködünk, újabb és újabb eszközt, választ keresünk, fájdalmat viselünk, könnyezünk és mégsem értjük, mi az Isten terve, szándéka velünk. Aztán amikor végleg feladnánk, megértjük: rossz helyen kerestük, mert  a túloldalról nyitható. Nem itt van az életünk  célja, értelme ahonnan mi feszegetjük és akarjuk, hanem a másik oldalon, az örökkévalónál. Nem ez az otthonunk, hanem az, amit az Isten készít számunkra. A tűrésnek, szenvedésnek, betegségnek, halálnak, elengedésnek csak akkor van értelme, ha hiszem, hogy van több, van jobb, mint a földi élet. Van tökéletes boldogság, amit itt, bármennyire is küszködjek, sosem érek el, de egyszer, ott a túloldalon, hiszem, hogy minden értelmet nyer. Ámen