„…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21,28)

Hangosan visszhangoznak a lépteim, ahogyan végigsétálok az iskola üres épületének a folyosóján. Ha tanítási időben érkezek, próbálok lábujjhegyen járni, vagy legalábbis úgy, mintha hímestojásokon lépkednék, mert a kőpadlón igen hangos tud lenni a cipőm kopogása. Összetéveszthetetlen, mondják sokan, mert bármennyire is annak tűnök, a járásban, sietésben nem igazán tudok nőies maradni. A lődörgős sétára is alkalmatlan vagyok, lassan andalogni csak rövid távon tudok, a lépteim pedig legtöbbször hosszúak, és igen határozottak tudnak lenni. Van, hogy úgy köszönnek rám az iskolában vagy a városházán, hogy még nem is látnak, csak hallják, ahogyan sebbel-lobbal érkezek.

Volt idő, nem is olyan régen, amikor elképzelhetetlennek tartottam, hogy magassarkút hordjak. Minél laposabb volt a cipő talpa és minél bumfordibb az orra, annál jobban szerettem. Kényelmes volt, sehol sem szorított, elfértek benne a lábujjaim, sőt akár táncra is perdülhettek benne. Ráadásul a farmerem rálógó szára az időnként csámpázó járásom is elfedte, ha éppen nem figyeltem oda a lépéseimre. A cipőim kényelmesek voltak, kissé infantilisek, de leginkább azért kedveltem, mert úgy gondoltam, hogy az elég gyakori hátfájásomnak is jót teszek vele, ha a lapos sarokkal tehermentesítem a gerincem. Néhány évvel ezelőtt végül egy magasabb, blokksarkú cipő mellett döntöttem. Méretre, fazonra megfelelő volt, éppen a már nem meleg, de még nem túl hideg időkre való, az a fazon, ami nadrághoz és szoknyához is hordható. Néhány hét elteltével betörtük egymást. Igazodni kezdett a lábam szabálytalanságaihoz, én pedig kezdtem megbocsájtani és elfelejteni a hegeket a gyógyuló vízhólyagokon. Szaporán kopogtam a járdán, folyosón, lépcsőházban, parkolóban. Vidáman és felszabadultan szinte szárnyaltam minden lépéssel olyan könnyedén, mintha mázsás súly gördült volna le rólam. A magasabb sarokkal talán a súlypontom került máshova vagy a tartásom változott meg, de eltűnt a fájdalom a hátamból szinte varázsütésre, ahogyan a cipőm sarka kissé magasabbra emelt. Két lábbal, teljes súlyommal, talpammal a földön állva folyton visszatért a fájdalom. Végighúzódott a hátamon szorítva még a lélegzetet is bennem. Elég volt csak egy kicsit elrugaszkodni a földről, támaszt találni, csupán közelebb kerülni a magassághoz és megszűnt az érzés, amely annyiszor meggyötörte a testem és a lelkem.

„Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket!” biztat Jézus szava minket. Ha látjátok az utolsó idők jeleit, ha minden pusztulni, veszni látszik körülöttetek, egyenesedjetek fel és tekintsetek a magasság Istenére!

Amíg a földhöz ragadunk, amíg nem tudunk elrugaszkodni tőle és távolabbra, magasabbra tekinteni, addig nem fogunk tudni szabadulni a fájdalmaktól, a kínzó érzéstől. Addig nem lesz vigasz, reménység a betegségben, a gyászban. Addig nem lesz kapaszkodónk a csüggedésben. Ha a lelkünk támaszt talál, ha tudunk és merünk változtatni és kiszállni a látszólag kényelmes, de csupán a földiekre figyelő életünkből, közelebb kerülünk a Magasság Istenéhez. Az egyetlenhez, aki tartást ad nekünk akkor is, ha megpróbál és összetör az élet. Az Atyához, akiben oltalmunk, erősségünk van minden időben.

„Amikor veszni látszik minden, amiben bíztunk, amit erősnek, állandónak gondoltunk, egyenesedjünk fel, emeljük fel a fejünket, mert közeledik a megváltásunk ideje!” Ámen