„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)

„RAGYOGJ!”

Köszönöm Uram, igen megtisztelő a kérésed, de ma inkább ne! Ez most tényleg nem az a nap, Te is láthatod. Tegnap este kicsit túlzásba estem a medvehagymás pogácsával, ráadásul forrón, melegen és gyorsan ettem, nem aludtam túl jól. A kávém zaccos lett, még mindig érzem a nyelvemen az apró szemcséket. Igen, nem mosogattam este, tiszta kanalat sem találtam, elöblítettem egyet, de tudod Uram, milyen rossz, amikor félálomban a vízsugár alá tartasz egy kanalat és rögtön hidegzuhany árad a nyakadba? … Amúgy nem tudom, észrevetted-e Uram, de vasárnap van és nincs kinek tartanom Istentiszteletet, pedig lelkész lettem, hogy az igédet hirdessem… Amúgy sem megyek sehova, nincs dolgom, nincs kedvem. Elolvasom a napi igét, megfőzöm az ebédet, aztán majd kitalálom, mit teszek, de ragyogni, na azt aztán biztosan nem fogok, ha azt mondom! 

„RAGYOGJ!”

Figyelsz rám Uram? Ma NEM! Szürkének sincs kedvem lenni, amúgy is hideg van, szemerkél az eső. Farmer pólóval pont jó lesz mára. Fülbevaló sem kell, kopogós cipő, kabát sem, csak úgy mezítláb, ragyogás mentesen telik majd a napom. Amúgy is ki látja? Kint ború van, indulat, feszültség, rideg közöny, bezárkózás, sok helyen szomorúság. Egyre több helyen Uram! Nem illik ilyenkor ragyogni, inkább csendben lenni. Esetleg visszafogottan, csak olyan halkan szólni. Nem illik szikrázni, harsánykodni, mikor egyre több a betegség és a fekete gyász. Nézd, szép csendben leülök és megvárom, míg elmúlik. Ide a kanapéra, a sarokba, és ne is várj tőlem többet, akkor sem, ha Jónásnak nevezel. Ő Ninivét nem akarta, én pedig ragyogni, és ismersz Uram, ha én egyszer valamit a fejembe veszek…!

Míg gondolataimban az Istennel alkudozok vagy inkább perlekedek, a szemem sarkában egy színes fénypont csillan fel, hogy rögtön tova is tűnjön. Néhány perc múlva zöld, aztán sárga, piros, lila. Szikrázó, ragyogó fények játékába burkolódzott a szoba. Néhány éve tettem szert a „fényfogóimra”, amelyek nem mások, mint gyönyörű színben pompázó, csiszolt üvegdarabok. Kisebbek, nagyobbak, gömb vagy éppen csepp alakúak. Borúban, sötétben, szürkeségben észrevétlenek, jellegtelenek, ahogyan a vékony damilon lógnak a magasból. Ám elég egy kis napsugár, aminek az útjába kerülnek és megtörve azt, szerteszét szórva, ragyogó színek játékában fürdik minden körülötte az ablakon, üvegen, lombokon át. Lenyűgözve figyeltem, ahogyan a szürkeségemet beragyogják a fényszikrák. Az arcom, a hajam, a ruhám, a csupasz lábam, a kedvetlenségem életre kelt és játékra indult a táncoló ragyogással! Díszbe öltöztem, ragyogó, vidám fényességbe. A lelkemig hatolt az érzés, a változás.

„Én vagyok a világ világossága! Hiszed, vallod! Hát TEDD, amire elhívtalak! RAGYOGJ!” 

Talán ezt mondta volna akkor az én Istenem nekem és neked: „Szórd szét a fényem, áradjon belőled a derű, a szeretet! Engedd, hogy életet, reményt vigyen a gyászba, vigasz legyen a csüggedésben, enyhülés a betegségben, fény a szürkeségben, öröm a könnyekben! Engedd, hogy melengető oltalom, bizonyosság, derű legyen általad is a szeretetem!”

Tőle kapjuk fényünket. Krisztus, a világ világossága beragyogja az életünket, Lehetünk mindannyian azzá: küldötté, tanítvánnyá, akinek szánt, megszólított, elhívott bennünket az Isten. 

Ragyogj hát színnel, fénnyel, örömmel! Lássanak, és dicsőítsék példádon, hiteden keresztül is a szeretet, irgalom Istenét! 

Talán ma is, neked is, a szürkeségedben is ezt mondja, ezzel biztatna az én Istenem. Ámen