„Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (Jn 4,13-14)

Reggel nyolc órakor mindössze egy fokot mutatott a hőmérő, azt is mínuszban. Mivel a fejemben már eldöntöttem, hogy tavasz van, lenge kabátot húztam és vacogva indultam a hétvégi bevásárlásra. Az a néhány eltévedt hópihe, ami az utamba áll, igazán nem törheti meg a tavaszváró kedvemet, így az áruházba érve a virághagymák és magok közé vezetett az első utam. Nem is annyira vásárolni, mint inkább gyönyörködni, mert évek alatt annyi virághagymát és évelőt zsúfoltam a kertembe, hogy a gaznak lassan már esélye sem lesz helyet találni a liliomok, kardvirágok és évelők közepette. Persze annak a gyönyörű rózsaszín dáliának, a három csomag bársonyvirágnak, lila kardvirágnak, kukacvirágnak és Astilbenek sem, amit engedve a csábításnak, végül a kosaramba rejtettem. Ahogyan körbejártam az állványt, a liliomok között egy különlegességre lettem figyelmes. „Jerikó rózsája”. Ezzel a névvel illetnek több sivatagi növényt is, melyek mindegyike örök túlélő. Hazájában állítólag 50 évig is képesek tetszhalott állapotban várakozni arra, hogy újra kizöldülhessenek. Évekkel ezelőtt már volt szerencsénk egymáshoz, de az elpusztíthatatlannak titulált növény csupán néhány hétig bírta az odaadó gondoskodásom, aztán menthetetlenül odalett. Elképzeltem, milyen érdekes lesz a gyerekeknek vagy leginkább nekem megfigyelni, ahogyan kinyílik és zöldbe borulnak a levelei. Nem véletlenül hívják feltámadásvirágnak is. Dél- Amerika sivatagos részein a hosszú szárazságban teljesen kiszárad, összegömbölyödik és törékeny kis csomóként képes akár km-eket a szél hátán megtenni, hogy vízre találjon. Látszólag teljesen halott. Összetörhető, porrá zúzható, élettelen, száradt levélcsomónak tűnik csupán, amely tehetetlenül sodródik a kietlen sivatagon át. Pedig az élet ott van benne, mélyen elrejtve és csak arra vár, hogy víz érje, hogy a gyökerei élettel teljenek meg. Amint a szomjúságát csillapítja és átjárja szöveteit az életet adó forrás, szépen lassan kinyílik és erőre kap. Először csak kinyújtóztatja görcsös tagjait, aztán visszatér belé az élet, a szín, és üde zölden, vibráló reménységgel hirdeti a halál után a feltámadást. 

Hazaérve vízbe tettem és szinte azonnal látható volt a változás. Körbeálltuk az asztalnál és szinte úgy örültünk neki, mint egy hús-vér kis teremtménynek, ahogyan magába szívta az éltető vizet és megmozdította a „karjait”, egyiket a másik után. 

Mosolyogtam magunkon, hogy egy egyszerű kis növényt mennyire emberinek tudunk látni, és mosolyogtam azon, hogy az Isten mennyi jelet, bizonyosságot küld számunkra, hogy észrevegyük, lássuk a jelenlétét a világban. A sivatag rózsái vagyunk sokszor mi is. Szomjazunk, vágyunk arra, ami éltet bennünket, ami erővel tölti meg a tagjainkat, és sokszor magunkba roskadtan, bezárkózva, szinte élettelenül sodródunk a világban. Próbálunk kapaszkodót találni, gyökeret ereszteni a világban: pénzben, hatalomban, szerencsében, emberekben, világi dicsőségben, de ahelyett, hogy csillapítaná a szomjúságunkat, mindaz, amit elérünk, megragadunk, csak a hiányt növeli bennünk, hogy az igazi forrásra találjunk. Sokszor éveken, évtizedeken át sodródunk szinte tehetetlenül érezve, hogy egyre kevesebb az erőnk, a hitünk, a reménységünk. Látszólag elvesztünk a csüggedésben, reménytelenségben. Látszólag hiábavaló a várakozás, de a lehetőség az életre akkor is ott van bennünk, arra az életre, aminek nem a világ, hanem az Isten szerint van célja és értelme. Elég megízlelni, kortyolni az Élet forrásából, abból, amit Krisztus kínál nekünk. Elég csupán egy csepp az Isten reményt adó, életet adó igéjéből, kegyelméből, hogy átjárja a tagjainkat, a lelkünket, szívünket, hogy mozdítson és átsegítsen minket mindenen, hogy a csüggedésben, reménytelenségben hirdesse a kegyelemben megtalált új életet és a végső feltámadást. Ámen.