„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1 Kor 13, 4-8)

„Az elengedés művészete”. Szívesen elengedném a témát, de már a sokadik motivációs idézet jön szembe velem a közösségi oldalon. Úgy általában ezeket a bölcs gondolatokat is elengedném, melyek abban a pillanatban, hangulattól függően megtalálnak, kimondják (vagy inkább megmondják) helyettem azt, amit gondolok, érzek, tömören, velősen, de egy megvilágosodott pillanatnál többet nem adnak, mert nincs bennük a megoldás, nem számol a személyiségem igencsak belém égett jegyeivel, az élethelyzetemmel és úgy általában velem, aki aggódok, féltek, szeretek, ragaszkodok és örülök, ha nem kell elengednem. Legfőképpen azokat, akiket szeretek, a számomra legfontosabbakat, a gyermekeimet. Önző vagyok, tudom, de örülök, hogy itthon vannak még akkor is, ha délelőtt az online felületben görnyedeznek. Jó érzés tudni, hogy a közelemben vannak, hallani, ahogyan kérdeznek, mesélnek, hőbörögnek, vagy időnként összevesznek a „nagyszünetben”. Önző vagyok, de akkor is élvezem és közben tudom, hogy edzenem kell magam lélekben az elengedés művészetére, mert felnőnek. Gyorsabban, mint hittem. Reméltem, és egyre közelebb a perc, amikor már haza csak látogatóba érkeznek. Kezdetnek talán az is elég lesz, ha a kacatjaimon vagy a kertemen gyakorlom az elengedést. Mindkettőre igencsak ráférne. Tavaly tavasszal például felszámoltam a tulipánágyásom. Valahogy nem lettünk kompatibilisek egymással vagy inkább a növény a kertemmel. Ha ki is hajtottak, csupán néhány hozott virágot, a legtöbb eltűnt, „kiveszett”, bármilyen gondosan kiválasztott, védett, napos helyre ültettem. Próbáltam nyár elején felszedni és ősszel újra ültetni a hagymákat. Cseréltem földet, ültettem pátyolgatva cserépbe, próbáltam precízen kimérni a mélységet, de csupán egy-két gyengécske száron bókoltak a tulipánok. Aztán úgy döntöttem, elengedem. Nem akarok, nem aggódok, nem küzdök többet, talán nincs is értelme. A hagymákat kiszedtem, hogy egy utolsó zugba ültessem és többé ne érdekeljen. Ne várjam, ne lessem, ne aggódjak többet. Az ágyás mellé a fűbe kupacoltam őket, aztán felmarkoltam, és arrébb költöztettem a kisebb-nagyobb gumókat. Egy, ott maradt a fűben. Észrevétlenül megbújt talán egy levél alatt. Az is lehet, hogy ráléptem, és a talajba került. Ki tudja, hány szélvihar fújt rá azóta vékony földréteget, de az biztos, hogy az idén egyetlenként a fűben, a semmi közepén pirosló bimbót nevel a levélkelyhei között. Elengedtem, nem féltettem, nem aggódtam túl, nem akartam már a pompás virágot, görcsösen ragaszkodva az elveimhez és talán így szerettem jól. Semmit nem akartam rákényszeríteni csak hagytam, bár tudtomon kívül, hogy nőjön, bimbózzon, azzá váljon, aminek teremtetett.

Időnként jól szeretni is így lehet: elengedni, félteni, óvni, de hagyni, hogy gyermek, kamasz és felnőtt lehessen. Nem görcsösen ragaszkodni ahhoz, ami az én elképzelésem, hanem várni és segíteni, hogy szabadon lehessen az, akinek született.

A tékozló fiú példázata számomra az elengedés igazi művészete. Elviselni azt, ahogyan a gyermek az apja szemébe mondja, hogy „Számomra többé nem létezel! „ Elengedni a bizonytalanba, a féltő szeretet óvó melegéből a rideg közönyös világba. Elengedni akkor is, ha talán soha nem tér vissza. Remélni, várni és kicsit belehalni minden nap, imádsággal szeretni és hinni abban, hogy egyszer hazatér a tékozló fia. Szeretni és elengedni bízva abban, hogy nem volt hiábavaló a gondoskodás, a féltő szeretet. Bízni, hogy hazatér, mert a szeretet akár jól, akár rosszul tesszük, nem szűnik meg soha.

Az elengedés igazi művésze a Mennyei Atya, aki türelmes, jóságos szeretettel vár bennünket is haza. Nem rója fel a rosszat, hanem hagyja, hogy a bűnbánat könnyei tisztítsanak, mert az a szeretet, amit irántunk, gyermekei iránt érez, nem szűnik meg soha. Bennünket is, ma is minden nap vár haza. Ámen