„… aki hozzám jön, hallja beszédeimet, és cselekszi azokat, hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott, és a kősziklára alapozott…” (Lk 6,47–48)

Egy barátom barátjának az ismerőse mesélt valakiről, aki… Általában ezzel a körülményes bevezetéssel kezdődnek azok a történetek, melynek a főhősei valójában mi vagyunk, csak éppen egy olyan esemény vagy helyzet kapcsán, amit nem szívesen vállalunk, mert vagy mosoly vagy sajnálkozás tárgyai lennénk. Az előbbi velem igen gyakran előfordul, mert az „Adj Isten, de rögtön!” türelmességem elég sokszor eredményez számomra is szórakoztató pillanatokat. 

A barátom barátjának az ismerőse éppen a napokban mesélt valakiről, aki ibolya likőrrel szeretett volna tortát ízesíteni. Mivel az üzletek kínálatában az árakat túlzónak találta, elhatározta, hogy maga szedi az ibolyát, forrázza, áztatja, érleli a konyakos párlatban 4 hétig, hogy a tavasz illatát üvegekbe zárja. Egy dolog hiányzott csupán, az alapos átgondolás. A becslés, számítás, hogy mennyi is lehet 200 g ibolya. Délre kiderült, hogy sok, nagyon sok. Több száz, vagy talán ezer virágfejet is jelenthet. Sebaj, tavaszhoz illő, romantikus ténykedés az ibolyaszedés, a várdomb oldalát szinte lilára festik a nyíló tövek, így a templom mögött, a domboldalon kezdte ez a bizonyos ismerős a szüretet. Ahogyan mesélik, a látvány győzedelmeskedett a praktikum felett, így egy vintage stílusú fatálcát vitt magával, hogy a virágfejek méltó helyre kerüljenek egy egyszerű műanyag szatyor helyett. Élénk szellő lengedezett, néha felkapott egy-egy száraz falevelet és ibolyafejet, amelynek terv szerint a tálcán lett volna a helye. Amit egyik kézzel leszedett, a másikkal a földről szedte össze, kopogós sarkú csizmában a domboldalon gyökerek, akáctönkök között egyensúlyozva. Amikor hosszú perceken át tartó görnyedéssel és külső segítséggel összegyűlt a szinte negyed kilónyi mennyiség, a barátom barátjának az ismerőse végre elolvasta a receptet: az ibolyának csak a lila szirma kerüljön az italba, így szedjünk le minden zöldet róla. Egyesével?!? Több száz darabról? Ezzel a türelemmel? Bárcsak előbb olvasta volna azt a receptet! Ráadásul cukor sincs otthon, a gabonapárlatot sem ismeri, amit a recept követel, de ha igazán jó végeredményt szeretne: se nem keserű, se nem maró, hanem bársonyosan simogató, tavasz illatú virágzó ízcsodát, akkor nem lehet megspórolni a több órányi macerát, az utánajárást, a lassú, látszólag csak hátráltató munkát. 

Volt egy ember, aki homokra építette a házát. Jézus nem rólunk beszél, hanem valaki egészen másról. Talán a barátom barátjának az ismerőséről, aki hallott róla, hogy az az ember nem akart fáradozni, a látszólag csak hátráltató, nehéz munkát végezni, hanem gyorsan akart látványos eredményt elérni. Nem ásott szilárd alapot, nem törte a követ, nem vállalta a fájdalmat, csak építeni és „Adj Isten, de rögtön!” költözni szeretett volna a házába. Könnyen és gyorsan ment, elégedett, boldog lehetett, talán mosolyogva nézte a másikat, aki vérző tenyérrel még mindig a sziklát vájta. Amíg a nap sütött és csak bárányfelhők úsztak az égen, amíg csend volt és béke, látszólag megérte a könnyebb utat választani, de előbb utóbb mindig feltámad a szél és gyűlni kezdenek a fellegek. Egyszer kitör a vihar és nekifeszül a tetőnek, a falaknak. Nem a békés, elégedett pillanatokban, hanem a bajban, nehézségben derül ki, hogy megalapoztam-e mindent az életemben. Van-e szilárd támaszom, alapom, hitem, amit tán éveken át könnyek között kerestem és reméltem? Tudtam-e lemondani és sokszor a nehezebbet választani azért, amit az Isten ígért számomra?

Volt egyszer egy ember… Jézus barátjának a barátja, aki ismeri azt, aki sziklára épített. Aki feladatot és imádságban erőt kért hozzá. Aki nem a könnyebb, a szélesebb utat választotta, hanem azt, amelyik keskeny és nehezebben jár rajta az ember. Ismeri azt, aki lassan haladt előre, de mindig mindenben a szeretet és az alázat útját követte. Ismeri, aki a hitéért is küzdött nap mint nap, hogy legyen mibe kapaszkodnia a vihar alatt. Egy példázat, ami nem rólunk szól, és mégis magunkra ismerünk, mert ismer bennünket Krisztusunk. 

Üvegbe szórom a szirmokat. Egy kevés zöld minden óvatosságom ellenére maradt rajta. Talán kevés ahhoz, hogy keserű legyen majd a végeredmény, de az idő majd próbára teszi.

A házamon, az életemen sokat dolgozok, de van, amikor lankad az erőm és a figyelmem, de talán elég a hitem ahhoz, hogy a viharban, áradatban megtartson. Az idő majd ezt is próbára teszi, de remélek, és bízok, mert ismer, jól ismer Krisztusom. Ámen