„Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmas lelke pedig bővelkedik.” (Péld 13,4)

Minden háznak megvan a maga szokása, meg a saját ízeltlábúja is. A mi parókiánknak ráadásul több is. Nyáron már hat éve lesz, hogy Boglárra költöztünk. Azóta élünk együtt a hangyákkal, poloskákkal, sőt, időnként az éjszaka csendjében megjelenő, rendkívül fürge, bizarr kinézetű pókszázlábúval. Az első, ami átrohant a lábamon átlagos termetű, 7-8 cm hosszúságú volt. Rusnyább és visszataszítóbb lényt keveset láttam a Jurassic parkon kívül, de ennek sikerült ámulatba ejtenie, kisebb sokkot és jóval nagyobb meglepetést okozva. Azóta tudom, hogy bár rendkívül rondák, de ártalmatlanok, gyorsan eltűnnek. Képesek lennének csípni vagy harapni, de pontosan tudják, mire vadásznak. Abban pedig, lassan hat év alatt, biztos vagyok, hogy rám nem. Elviselem, tudomásul veszem, legalábbis amíg nincs sok dolgom vele. A hangyák viszont sokkal több bosszúságot okoznak. A parókiánkon három fajtáját különböztetjük meg: az első a szárnyas, amelynek a létezése is értelmetlennek tűnik. Amikor a hangyaboly túl naggyá válik, elkezdenek rajzani és egy részük kirepül, hogy új otthont keressen. Problémám ezzel se lenne, ha nem búcsúzkodnának olyan idegtépően sokáig, de napokon keresztül órákon át porszívózni őket, eléggé bosszantó elfoglaltság.

Aztán van az a bizonyos második fajta, amelyik a lépcső és a parketta alól a legkisebb morzsára is előbújik, hogy szemtelen módon ellepjen mindent és cuccolja haza az elemózsiát. Ők nem költöznek, maradnak egész nyáron, főleg, ha az idő kissé nyirkosabb. Kiirthatatlanok, és néha az az érzésem, hogy már rég elfoglalták a házat és csak arra várnak, hogy szárnyat bontsunk és új otthont keressünk magunknak.

A harmadik fajta a kedvencem, a takarítóbrigád. Jellemzőjük, hogy csak a konyhában ügyködnek. Egészen aprók és rendkívül udvariasak. Megvárják, míg üres a konyha, aztán ha felderítették, hogy hol van az elemózsia, hihetetlen gyorsasággal ellepik és eltakarítják azt. Mire visszaérek, nyomuk sem marad. A morzsák felszedve, egy-két hangya az utolsó simításokat végezve szalad a többiek után, hogy újra elrejtőzzenek és ne zavarjanak, csak végezzék a takarítást. Mindig figyelnek, és amint lehet, azonnal teszik a dolgukat. Nem rajzanak látványosan, hogy nyújtóztassák a szárnyaikat, nem lepnek el mindent, hogy az erejükkel és a népes létszámukkal dicsekedjenek, mutogassák magukat, csak szépen csendben teszik a dolgukat kitartóan, szorgalmasan.

Milyen érdekes, hogy a Példabeszédek könyve nem azt mondja, hogy a lusta semmit sem csinál. Ó, dehogyisnem! Sok mindent tesz, legfőképpen vágyakozik, úgyis mondhatjuk, hogy álmodozik. Magasztos gondolatai, tervei vannak, célokat lát maga előtt és nagy hanggal ki is mondja, hiszen mindenkinél jobban tudja, aztán színpadiasan a szárnyait bontogatja, újra és újra napokon át, hogy szárnyaljon, álmodjon, küzdjön, tegyen értük, de …de nem ma. Ráér majd holnap is. Még van idő, még élvezzük kicsit a pillanatot, pihenjünk, aztán majd egyszer, valamikor, talán holnap teszünk és szárnyalunk az álmainkért. Vágyakozik a lusta lelke, de sosem elégedett, mert a vágyakból, az álmokból tettek nélkül csak képzeletben épülhet bármi értékes.

A szorgalmas lelke viszont bővelkedik. Aki nem hirdeti fennhangon, hanem teszi azt, amire az Isten elhívta. Aki sokszor észrevétlenül, látványos szárnyalás és tömegek nélkül valahogy mindig ott van és önzetlenül tesz nem a saját, hanem mások álmaiért. Akiben nem elérhetetlen vágyak vannak, hanem benne él a hétköznapokban és együtt él a világgal, minden napban célt, utat és feladatot találva, azt megáldja az Isten. Talán nem látványos gazdagsággal, tökéletes, gondtalan élettel, hírnévvel, hanem lelki békességgel, mert minden nap, minden reggel új lehetőség és öröm a számára. Ámen