„Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” (Ef 4,31-32)

A helyzet szinte semmit sem változott, és mégis minden egészen más… ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, ahogyan újra olvastam az egy évvel ezelőtti „Falatot”. Minden reggel a megosztott emlékeim között találom őket abból az időből, amikor még azt hittük, gyorsan túl leszünk rajta, jövőre már lesz húsvéti ünnepünk és elfelejthetjük a vírussal együtt mindazt a rosszat, amit egy évvel ezelőtt hozott és itt hagyott közöttünk. Ehhez képest szinte semmi nem változott, és mégis minden egészen más lett. Nem változott abból a szempontból, hogy a vírus maradt, megint itthon tanulunk, a templomajtók újra zárva és megint hisszük, hogy már nem kell sokáig kitartanunk és jövőre lesz húsvétunk, templomi ünnepünk. A helyzet ugyanaz, mégis egészen más lett. Most testközelből érezzük, hogy néhány hét alatt mindent elveszíthetünk, akár az életünket is. Most sokkal többen lesznek betegek, kerülnek kórházba, mint az elmúlt tavasszal, mégsem érezzük szükségét annak, hogy bezárkózzunk és teljes elszigeteltségben legyünk a telekhatárunkon belül. Akkor a kisebb veszély, de nagyobb ijedtség összefogásra, segítségnyújtásra késztette az embereket, most inkább közönyre, fásult, bizalmatlan, mosolytalan éppen csak köszönésekre. A feszültség, indulat pedig gyűlik bennünk, mert az ember nem elszigetelődésre, hanem közösségre teremtetett, és jobb híján egyszer csak kitör, hogy fortyogva áradjon a harag a tehetetlenség érzésén keresztül. A helyzeten változtatni nem tudunk, magunkon pedig úgy tűnik, egyre kevésbé akarunk, pedig csak rajtunk és a hozzáállásunkon múlik a változás. A rosszat nehéz elfogadni, elviselni, pedig néha apró dolog is elég ahhoz, hogy másként lássuk magunkat és egymást. 

10 évvel ezelőtt volt egy hisztipárnánk. Egyszerű díszpárna volt, a kanapén hevert a többi között. Nem volt különlegessége, egyedi dísze, mégis kiemelt szerepe lett a gyereknevelés kihívásokkal teli útján. A játékban ugyanis senki sem szeretett veszíteni. Győzni, elsőnek célba érni, dicsőséget szerezni és ezért bármit megtenni mindenki szeretett volna, de a szerencse forgandó és az elsőkből sokszor utolsók lettek, a gyermeklélek pedig nehezen tanulja, hogy a kudarc hozzátartozik az élethez. Mindig benne van a pakliban, hogy veszíthetünk is. Egy bizonyos életkor alatt jött a sírás, a tehetetlen düh, az indulat, a kimondott, aztán „visszaszívott” szavak, és ezzel együtt a hirtelen jött családi szabály: aki hisztizik, az ne a másikra, hanem a párnára kiabálja a dühét. A dolog működött, a párna elviselte a bántást, a dühöt, a haragot, elviselte az indulatot. A harag elszállt, a keserűség, méreg pedig ott maradt. A párna bevált. Olyannyira, hogy egyik hittanórára hisztipárnát varrtam a lányaimnak. Négyen voltak a csoportban, én pedig párban megoldandó feladatot terveztem az órára. Már akkor láttam, hogy elfelejthetem az egészet, amikor beléptek a terembe és négyen négy sarokba ültek. Először hallgattak, egymásra se néztek, majd kitört a harag és az óra inkább egy békéltetőtárgyalásra emlékeztetett, mint komoly tanulásra. Kicsengetésre a helyzet úgy, ahogy rendeződött, legalábbis egymás mellett ültek a padban, de a következő óránk elején egy ajándékkal vártam őket az ajtóban. Saját, egyedi, keresztnévvel hímzett „hisztipárnát” kaptak, hogy emlékezzenek arra, hogy a düh, a harag mennyit árthat barátságnak, kapcsolatoknak, ha szabadon árad. 

A helyzet ugyanaz és mégis más. Most elkelne néhány „hisztipárna” nekünk is, hogy emlékeztessen rá, hogy egyszer vége lesz, egyszer elmúlik ez a rossz is, de a sebek, amelyeket indulattal okozunk, a szavak, melyek nem lesznek többé kimondatlanok, ártanak és nem a jót, hanem a rosszat szolgálják. 

Virágvasárnap Jézus dicsőségben vonult végig Jeruzsálem utcáján. Néhány nappal később roskadt, és szenvedett kiszolgáltatva az emberi haragnak, gonoszságnak. Némán, tehetetlenül tűrte a felé áradó dühöt, kiabálást, gúnyt. Tűrte, hogy arcul üssék, ostorozzák, hogy ő legyen az, akire az ember minden bűne, indulata árad. Elviselte azért, hogy mi magunk békességre találjunk. Minden évben nagyhét kezdetén emlékeztet bennünket arra, hogy mire képes a gyűlölet, a bűn és a harag. Mire képes, ha nem uraljuk, hanem szabad folyást engedünk a bennünk lévő rossznak, de emlékeztet arra is, hogy az Isten a gyengeségben is erő, a sötétségben is remény, a haragban is békesség, a gyűlöletben is szeretet, és ha feltekintünk a kereszten szenvedő Krisztusra, ha hisszük, hogy általa békességünk, reményünk, erőnk és vigasztalásunk van, nincs szükségünk többé „hisztipárnára”. Ámen