„Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (Jn 11,25-26)

Metamorfózis, átalakulás. Gyerekként lenyűgözött egy természetfilm, amely felgyorsítva mutatta be a virágok nyílását, a napszakok váltakozását és azt az átalakulást, ahogyan a hernyó kecses pillangóvá változik. Csodálattal néztem, ahogyan a bábból szépen lassan előbújik a pillangó és gyűrött szárnyaiba életet, erőt pumpál, hogy hamarosan teljes pompájában mutassa meg magát a világnak. Mindennél jobban vágytam rá, hogy egyszer valóságban is láthassam. Fogalmam sem volt, hogy hol bábozódik be a hernyó, azt sem, hogy milyen is a mozdulatlan „bábgumó”, sokáig kerestem, persze hiába. Jobb híján a pipacsbimbókkal játszottam el az átalakulást: óvatosan szétnyitottam a zöld burkot és gyengéden bontottam ki a pipacs gyűrött szirmait. Halványak voltak, szinte élettelenek. Próbáltam őket a kezemmel kisimítani, de életet, erőt nem tudtam adni a vékony kis fodroknak, nem simultak ki úgy, mint a törékeny szárnyak, nem kaptak életre újjászületve, mint a pillangó színes palástja, amelynél a gyűrött külső, a temérdek ránc az átváltozást, a szárnyalást, az új életet előzi meg; egy hosszú folyamat eredményét, míg kiteljesedik a hernyó élete.

Ráncok… az arcomon, a szemem körül, alatt. Számunkra nem a kezdetet, a szárnyalást, az életet jelentik, hanem pont az elmúlást. Évről-évre mélyebben vésődnek belénk, hogy emlékeztessenek a múló időre, a törékeny testünkre, életünkre, arra, hogy itt a földön semmi sem élhet örökké. Méltósággal öregedni, elfogadva azt, amilyen vagyok, nem divat manapság. Üzlet és trendi a fiatalság, az önámítás, hogy az élet megőrizhető, a folyamat megállítható, sőt, visszafordítható, mert aki önmagára igényes, az leplezi az ősz hajszálakat, halványítja a ráncokat, eltünteti az idő nyomait, mintha egyetlen krémmel a múltat, egy megélt életet is simává tudnánk tenni. Hiszen a ráncaimban ott van az egész eddigi életem. A teljes út, amit eddig megtettem. Ott vannak a gyökereim, a felmenőim, akiktől a genetikát, a hajlamot örököltem. A szemem sarkában ott van az örömöm, a nevetésem, a boldog perceim, amikor a tekintetem is mosolygott vele. A szemem alatt az átvirrasztott hosszú éjszakák, az aggódással teli órák, amikor fáradtan ültem a síró vagy éppen lázas gyermekem ágyánál. A homlokomon ott vannak a bosszúságaim, az aggodalmaim, kétségeim, a vívódásaim. A szám sarkában a szomorúságom, a gyászom, és vele együtt a változások rajtam és bennem. Megpróbálhatom simítgatni, mint régen a pipacs szirmait. Remélhetem a csodát, hogy egyik reggelre eltűnnek és újra sima lesz a bőröm, mint az életem kezdetén, de az időt nem tudom visszafordítani, ahogyan az életem sem tudom semmissé tenni. Mögöttem sorakoznak az érzéseim, a döntéseim és előttem sorakoznak a ráncaimban, hogy lássam, érezzem, egyszer véget ér az én utam is. Egy szakasza legalábbis. Mert az Istentől kapott életünk is nem más, mint egy metamorfózis. A földi élettel egy szakasz véget ér. A ráncaink a végét, de a legszebbnek a kezdetét is jelzik. Azt, ahogyan a halál után az Isten életre hív bennünket, élettel, erővel telíti meg az újjászületett testünket. Kisimítja a gyűrődéseinket, ráncainkat és a romlandó test helyett örökkévalóba öltöztet bennünket. Abba, amelyen már nem fog az idő, a mulandóság. Amelyen csupán kegyelme és szeretete hagy nyomot úgy, hogy élettel, erővel, örömmel, békességgel tölti fel minden új nappal a mennyei életünket. Addig még talán engedi, hogy néhány újabb szakaszt megéljünk. Engedi, hogy a ráncaink mélyüljenek és méltósággal öregedjünk meg. Addig talán esélyt ad, hogy a lelkünkben is változzunk, felkészüljünk arra a napra, amely a tökéletes metamorfózis, a színről színre látás, a bizonyosság és feltámadás lesz a számunkra is. Ámen