„Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.” (Ef 6,10)

Szeszélyes az idei április, nem hazudtolja meg önmagát. Egy nap alatt a négyből legalább három évszakot felsorakoztat. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajta: reggel hideg, aztán meleg. A ragyogó napsütésben hirtelen bekúszik egy sötét felhő a tisztán kéklő égre, és egy pillanat alatt elkap a hideg záporeső először fagyos cseppekkel, aztán hóval vegyítve. Egészen rokonlelkek vagyunk. Pont így tudja elrontani a jókedvem egy sötét gondolat, és máris a meleg pillantásból fagyossá válik a tekintetem. Kiszámíthatatlan, rapszodikus, ráadásul a szelet is a nyakamba akasztja, hogy a hideggel bebújjon a gallérom alá és fagyos ujjaival cirógassa a nyakam és a hátam. Egész éjjel fújt a viharos szél. Aggódva gondoltam a virágzó díszcseresznyémre, a vékony törzsére, hogy vajon bírni fogja-e a tomboló szélvihart? A platán törékeny ágai vészjóslóan himbálóztak a sötétben, mintha csak óriás karmok próbálták volna befogni a rakoncátlan szelet. Száraz levelek kavarogtak az udvarban gyors, majd egyre lassabb táncot járva, míg végül elvonult a vihar, újra csend lett, a fák ágai szelíden lengedeztek. Ahogy jött, úgy el is ment. Kisebb nyomokat hagyva csak maga után. Néhány letört ág, szanaszét hullott virágszirom, a vihar utáni megnyugtató csend és békesség. Néha így jön a vihar az életünkbe is. Hirtelen, váratlanul, felforgatva mindent körülöttünk és bennünk. Az egyik percben még ragyogó minden, szikrázóan napos, derűvel teli, gondtalan a lelkünk. A pillanat, amikor úgy érezzük, semmi nem tudja elrontani, semmi nem történhet, ami elveheti a reményteli békességünket. Aztán érkezik egy felhő, lassan bekúszva az örömünkbe. Egy fekete hír… betegség, veszteség és fagyos érintéssel markol bele a lelkünkbe. A vihar megérkezik, mi pedig kétségbeesetten próbálunk reményt, kapaszkodót találni. Tehetetlenül hánykolódunk, sodródunk, szirmainkat, örömünket hullatjuk és csak várjuk, hogy vége legyen, hogy múljon, csillapodjon bennünk a háborgó fájdalom. Aztán szépen lassan csitulni kezd a viharunk. Lassan szelídülnek az érzések bennünk, apró pillanatokra, aztán egyre hosszabb időre visszatér belénk a békesség. Tisztul az ég, múlik a sötét, és bár van veszteségünk, újra éled a remény, tovább megy az élet, a hétköznapok, ünnepek sürgető váltakozásával. Miért adja az Isten? Sokszor nem értjük. Miért engedi? Annyiszor hiába kérdezzük, de hiszem, hogy semmi sem történik ok nélkül az életünkben, ahogyan a szél sem hiábavaló a fák növekedésében. Egy kutatás során megállapították, hogy szél nélkül a fák törékenyek maradnának. Szükségük van a szél általi folyamatos mozgásra, hogy megerősödjenek és ellenállók legyenek. Ahogyan szükségünk van nekünk is időnként a viharra, hogy újra észrevegyük az Istent. Szükségünk van nehézségre, akadályra, fájdalomra, hogy rájöjjünk: kell a támasz, a kapaszkodó, szükségünk van arra, hogy valaki mellénk álljon és megerősítsen, hogy észrevegyük, mennyire kevés az erőnk, mennyire kevés a megmaradáshoz a magunkba és a világba vetett bizalmunk. Ha elvonul a vihar, ha átéljük és túléljük, újra békességre találva, rájövünk, hogy az Istenbe vetett hitünk ezen is átsegített. Erőt, vigasztalást adott akkor, amikor az emberi szó már kevésnek bizonyult. Reményt, hogy végül győzni fog az Ő akarata, amely az életet, üdvösséget hozza el számunkra. A vihar után a szelíd csendességben észrevesszük, hogy megerősödtünk a hitünkben, mert az Isten mindvégig mellettünk volt erőt adó jelenlétével.

Erősödjetek meg az Úrban, mindennél nagyobb hatalmában és életet adó erejében. Ámen