„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10,24)

„A játék, az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.”

Kosztolányi Dezső versét dúdolom, ahogyan az apró szappanbuborékokat nézem. Emlékszem régen versenyeztünk, hogy ki tud nagyobb buborékot fújni, melyikünké marad fenn legtovább a levegőben, kié a színesebb, és ha földet ér vajon rögtön kipukkad, vagy egy ideig még ott marad, hogy a szivárvány forgolódjon rajta? Nem volt különleges buborékfújónk vagy oldatunk, hanem egyszerű szalma- vagy szívószálat vagdostunk be, szappant reszeltünk vízbe és kísérleteztünk, hogy mivel lehetne feljavítani a keveréket. Próbáltam samponnal, habfürdővel, de mind közül a mosogatószeres oldatom lett a legtökéletesebben kikeverve. Most még kevernem sem kellet, csak megnyomnom a flakont és máris szállnak az apró buborékok.

2018. április 8. hideg, szeles tavaszi nap volt. Sokaknak örömteli vagy éppen szomorú, van, akinek évforduló, számomra a mosogatás napjaként kerül feljegyzésre. Mintha reggeltől estig az edénykupac felett álltam volna, pedig a fiúk itthon sem voltak. Mosogattam reggel, aztán délelőtt két felvonásban, délután újra, majd este a krémes, mázas, csokis edényeket mielőtt a kence rajtuk makacsul odaszárad. Nem a kedvenc elfoglaltságom, de próbálom a jó oldalát nézni a dolognak: tiszta és puha lesz a kezem, jó illatú a mosogatószer, és nagyon kis csinos buborékokat lehet vele szabadjára engedni, ha véletlenül megnyomom a flakont mielőtt a szivacs felé fordítanám. Egész szórakoztató, akár játék is lehetne, ha nem éktelenkedne a szemem előtt néhány zsíros, termetes fazék. A gyerekkori kihívás újra lelkesít és az egyre habosabb víz felett próbára teszem a modern „buborékalapanyagot”, hogy tudok-e vele nagyobbat, szebbet fújni, sikerül-e a víz felszínén megmaradnia. Az ilyen önfeledt pillanatokban derül ki, hogy sosem leszünk igazán felnőttek. A lelkünk egy apró zugában ott marad a játék szeretete, a gyermekkor élménye, önfeledt vidámsága. Ha csak néhány pillanatra is, de képesek vagyunk mindent elfelejteni, kizárni magunkat a világból, hogy rácsodálkozzunk egy buborékra, az élet színes, örömteli apróságára. Míg játszunk, megszűnik körülöttünk minden: egy kis időre elfelejtjük a gondokat, sőt a fájdalmat is. Néhány pillanatra tudunk újra önfeledt gyerekek lenni, akik biztonságban tudják magukat, nem aggódnak, mert érzik, hogy van, aki gondoskodik rólunk, van, aki szeretettel, aggodalommal figyeli minden lépésüket. Van, akihez mindig odabújhatnak ha vigaszra, bátorításra van szükségük, aki átöleli oltalmazón, védőn törékeny testüket és nem hagyja őket egyedül. Gondot visel róluk a gyermekkor gyorsan múló, rövidke útján.

Ilyeneké az Isten országa, mondja Jézus. A feltétel nélküli bizalomban, szeretetben, ráhagyatkozásban élő gyermekeké. Talán azért marad a lelkünk egy apró része mindig gyermeki, hogy tudjunk az önfeledt pillanatokban emlékezni arra, hogy az Isten gyermekei vagyunk. Aki pontosan úgy szeret, félt, gondoskodik rólunk, mint szülő a gyermekéről.

Szállnak a buborékok, aztán gyorsan ki is pukkannak. Pont, mint a boldog, gondtalan perceink, de addig mosollyal, színnel töltik meg az életünket. Ragyognak, könnyedén szállnak, bennük tükröződik a mi gyermeki örömünk. Ha meg tudjuk tartani magunkban, ha gyermekként tudunk hinni, bízni az Istenben, megadja, hogy egyszer az ő országában, boldog örömben éljünk. Minden rosszat, fájdalmat elfeledve gondtalanul játszunk az örökkévalóságban. Ámen