default_mobilelogo

„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe.” (Mt 25,14-15)

A tortadíszítés egyik technikája a díszítőcső használata, amellyel különböző, kellően stabil krémekből, pasztákból szinte egy mozdulattal rittyenthetünk virágokat, leveleket, indákat a díszítésre kerülő tortára. Az egyik ilyen stabil krém a babpaszta, amely nevéhez hűen egyszerű fehérbabból készül. Rendkívül olcsó, kiadós, de nagyon időigényes, amolyan türelempróbáló munka, pont az a cseppet sem nekem való fajta. Az első próbálkozás néhány hónapja igazi sikertörténet lett, így újra neki láttam, hogy mélybordó, sötétkék, lila masszát készítsek egy hófehér alapon színes virágos hétvégi tortához. 25 dkg nagyszemű fehérbab beáztatva. Csupán öt óra telik el mire a babszemek megduzzadnak és viszonylag könnyen bújnak ki a bőrükből. Egyesével, szépen sorban szabadítom meg őket a héjuktól, majd szétfőzöm őket annyi vízben, hogy bőven ellepje a felszínre kívánkozó renitenseket. Néhány keverés még, és egy apró lyukú szűrőn keresztül átpasszírozom a „lisztes” elegyet. Aztán vaníliával és 12 dkg cukorral újra tűzre teszem és folyamatos keverés mellett besűrítem, hogy utána már csak színezni kelljen és nyomózsákba kerülhessen a babpaszta. Miközben az utolsó szemeket passzírozom, eszembe jut, hogy vajon ki találta ki, hogy babból krémet készítsen, ráadásul édes süteményre? Egyáltalán hogy jutott eszébe, mikor annyi másból lehet kémet készíteni? Mindig is lenyűgözött az emberi kreativitás, az, ahogyan kipattan egy szikra és a leglehetetlenebb dolog is kitalálásra és megvalósításra talál. Gyerekkoromban Nobel díjat adtam volna annak, aki feltalálta az ágyat vagy rájött, hogy a gabonából kenyeret süthetünk, de sokszor gondolkoztam el azon, hogy honnan indul és hova jut egy-egy nagyszerű találmány. Mennyi próbálkozás, kudarc, mire egy-egy ötlet a helyére kerül és áldássá lesz mások életében. Mert mindennek, amit az Istentől kapunk, ez a lényege: szolgálni vele, áldássá lenni mások életében.

A talentumokat sokszor a tehetséggel azonosítjuk. Azzal, amit ajándékba kapunk az Istentől. Van, akinek többet, van, akinek kevesebbet adott, kinek-kinek képessége szerint. Mindent rájuk bízott az Úr, az egész vagyonát. A talentumnak csak akkor van értelme, ha forgatják, kamatoztatják és nem elrejtik, takargatják mások elől, hanem használják, hogy az Úr vagyonát gyarapítsák.

Az Isten ugyanígy nekünk adott mindent: az egész teremtett világot az emberre bízta, mellé tudást, kreativitást, gondolkodásra való képességet azért, hogy használjuk, éljünk vele képességeinkhez és lehetőségünkhöz mérten. Nem magunkra, a saját biztonságunkra gondolva, hanem vállalva a kockázatot, hogy kudarcot is vallhatunk, mert a tanulás mindig magában hordozza a hiba lehetőségét is. Minden, ami emberi találmány és ma megkönnyíti az életünket vajon hány elhibázott, elrontott kísérlet sokadik eredménye? Mégis minden újabb kudarc után marad a tapasztalat, és a lehetőség, hogy egy hibát kijavítsunk és egyre közelebb kerüljünk a célunkhoz. Minden egyes apró dologgal, amit létrehozunk, akár a kertben, akár a műhelyben, katedrán, bárhol ahova állított bennünket az Isten, róla teszünk bizonyságot: kegyelméről, szeretetéről, gondviseléséről, mellyel annyi mindent ad nekünk nap mint nap. Erőt a kezdethez és a befejezéshez. Türelmet a kudarchoz és kitartást az újabb tapasztalat megszerzéséhez. Tehetséget adott mindannyiunk életébe, hogy jobbá tegyük a világot másokat is gazdagítva. Minden perc, amelyben a Tőle kapott talentummal, áldással élünk, Róla tesz bizonyságot, az élet teremtő, megtartó Istenéről. A talentum az a lehetőség, amellyel teljesíthetjük azt, amivel megbízott bennünket az Isten: a Tőle kapott tehetséggel hirdetni kegyelmét, szeretetét szavakkal, tettekkel, egész életünkkel. Szolgálni neki és másoknak azzal a reménységgel, hogy míg új napot, kezdetet ad nekünk, lehetőséget is arra, hogy a hibáinkat kijavítva, hitben, szívben, lélekben megerősödve áldássá legyünk mások életében. Ámen.