„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.” (Róm 12,17)

„Marvel vagy DC?” – vizsgáztat sokadszorra a nagylányom. Meg se várja a válaszom, valószínű, mert tisztában van vele, hogy fogalmam sincs a szuperhősök hovatartozásáról. Kapok egy utolsó mentő kérdést: „Anya, sorolj fel bosszúállókat!”

Mindent és mindenkit felsorolok, aki csak eszembe jut: Hulk, Batman, Spiderman, Bitumen, Jemen, Idegemen… a teszten menthetetlenül elvéreztem, főleg, hogy sokadszorra se tudom megjegyezni, hogy Amerika kapitány férfi vagy női karakter a képregények világában. Pedig illene tudnom, vagy legalább a téma után olvasnom, mert a húsvéti sütés, sonkafőzés után varrni készülök egy újabb textilbabát. A kisebbik lilahajú tündére után megígértem, hogy most a nővére kívánságát teljesítem. Rövid szemrevételezés után kiválasztotta a fekete műbőr anyagot, a vörös babahajat és mosolyogva csupán ennyit mondott: „Szeretnék egy Fekete Özvegyet.”

Még mielőtt a pók képére asszociáltam volna, elém tett egy fotót a Bosszúállók hőséről, aki vörös hajjal, testhezálló bőr overállban küzdött az ellenséggel. A látvány is éppen elég volt, hogy egy pillanatra ledermedjek, hát még mikor tovább hallgattam az elképzeléseket: ne legyen nagy feje, de kicsi sem. Legyen dereka, ne legyen lapos sem, öv legyen rajta a jelével, a piros homokórával, ne legyen nagy szeme, inkább csajos és véletlenül se legyen babarózsaszín szája, inkább barnába hajló bordó. Mindezt úgy, hogy szabásmintám sem volt, csupán a kép, amelyről mintázhattam a szupererő nélküli bosszúállót.

Kettő kidobott fej és ugyanennyi test után a harmadik próbálkozás egészen elfogadható lett. Nadrágot varrtam, sőt, hosszúszárú bakancsot is sokadik próbálkozásra, közben gyorstalpaló továbbképzést kaptam a „Bosszúállók” világából. Megtudtam, hogy Loki, a germán mitológia egyik istene bosszút akart állni Thoron, a viharistenen, aki korábban száműzetésbe küldte. Az igazságosztó szuperhősök összefogtak, egy csapattá szerveződtek, hogy legyőzzék Lokit, a mitológia bajkeverőjét. A jók csapata lett a „Bosszúállók”, akik szuperhősként legyőzik a gonoszt és szinte naponta megmentik a világot. Mire végighallgatom a nem túl bonyolult cselekményt és végeláthatatlan sok nevet, őszintén örülök, hogy a felnőttéletnek nem feltétele a Marvel és DC ismerete. Pedig ugyanazt a vágyat fogalmazza meg, amit mi magunk is napról-napra: a rossz, a gonosz nyerje el büntetését, a jókat ért sérelem kerüljön megtorlásra és álljon helyre a rend, az egyensúly, ahol minden és mindenki a helyére kerül. Persze a történetünk legtöbbször rólunk szól, a jók mi vagyunk, sérelem bennünket ér, ami miatt bosszút, megtorlást kívánunk, mert nincs az rendjén, hogy van, aki minket félrelökve, rajtunk átgázolva, kihasználva gazdagodjon vagy jusson előre az élet ranglétráján. Ha rendjén nincs is, a valóságban mégis van, sőt, a tapasztalat is az, hogy sokkal jobban boldogul az, aki nincs tekintettel senki másra. Nem hatja meg mások könnye, baja, csak elvenni tud még attól is, akinek szinte semmilye nem maradt az életén kívül. Nem kiáltunk-e bosszú után a világ igazságtalanságait látva? Nem érezzük jogosnak azt, ha rosszal fizetünk annak, aki rosszat ad nekünk? Nem az az első szavunk, hogy megérdemli? Saját magának köszönheti? Miért ne lehetnénk mi magunk a bosszúállók, akik a jó ügyért összefogva leszámolnak akár erőszakkal a gonosszal? Szemet szemért, fogat fogért és máris jobb lenne a világ. Erőszakra erőszakkal, hogy egyszer és mindenkorra megtisztuljon minden és érezhessük a nekünk járó áldást és jutalmat. Amikor fortyogni kezd bennem az indulat és kitörni készül bennem a harag, arra gondolok, hogy vajon tisztán látom-e a helyzetben saját magamat és azt a bizonyos „rosszat”, a másikat? Ismerem őt, a helyzetét, az életét? Ismerem a szívét a lelkét? Van értelme ugyanarra az útra lépnem, ahol ő jár, amit elítélek, ami ellen harcolnék, az erőszak útjára? Miért nem tudom elengedni és rábízni arra, aki egy napon igazságot oszt, aki a szívek és lelkek vizsgálója, aki megfizet mindenkinek cselekedetei szerint? Tényleg van olyan szuperképességem, ami tisztán és helyesen tud mindent és mindenkit megítélni? Nehéz belenyugodni, hogy a rossz sokszor erősebb és messzebbre jut, mint az igaz. Nehéz csendben maradni, ha kiáltani lenne kedvem haraggal, indulattal, dühvel. Nehéz tűrni és elviselni a bántást látszólag tehetetlenül, pedig éppen Jézus volt, aki megmutatta, hogy a jó még így is győzni tud. Nem szólt, nem kiáltott, némán tűrte a megaláztatást. Látszólag győzött a rossz, de tudjuk azt is, hogy az Isten mentő terve így ért célhoz vele. Nem állt bosszút rajtunk sem, pedig megérdemelnénk. Annyi bűnt hordozunk, teszünk, szólunk, hogyha igazságot osztana, elpusztíthatna bennünket. A rosszért mégis jóval fizetett, nem érdemeink szerint, hanem szeretetéből az életét adta értünk. Azokért imádkozott, akik elítélték és keresztre feszítették. Megtörte a rossznak az erejét azzal, hogy nem engedett a bűnnek, a bosszúnak. A világ szemében mindent elvesztett, mégis mindent megnyert: dicsőséget, hatalmat az Isten jobbján. Szuperképessége a szeretet volt és az, hogy sosem engedett a bűnnek. Úgy mentette meg a világot, és benne minket is, hogy emberré lett, élt, szenvedett és emberként halt meg, hogy életünk, igazságunk, üdvösségünk legyen. Ámen