„Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved” (Mt 6,9)

Egyedül állok a peronon és várom, hogy begördüljön az állomásra a gőzpöfögészeti tovalöködönc. Késik, legalább 10 percet, én pedig szorosabbra húzom a nyaktekerészeti mellfekvencet a gallérom alatt. Néha elgondolkodom, milyen jó lenne világot látni! Egyszerűen csak nekivágni a távoli messzeségnek és megnézni Istókhalmát vagy Kappanhágót, bejárni a távoli kontinenseket, ahol a fiahordó górugrány vagy a foltos nyakorján él a bennszülöttek között. Telik az idő. A hideg széltől könnyezik a szemem. Előhúzom a zsebemből az orrfuvolászati nétzetrongyom, hogy letöröljem a cseppeket az arcomról. Talán mégsem volt jó ötlet, hogy itt várakozzak. Ráadásul nincs is a közelben egyetlen megkönnyebbülészeti körbeguggolda sem, pedig igencsak szorít a szükség. Feladom. Inkább felülök az egyenbillengészeti körduplányomra és hazatekerek. Meggyújtok egy gyertyát a gyújtó fácskával, hallgatom, ahogyan a lányom játszik a kézösszvissz ugrászati láb nyomattyús hang tartányon egy romantikus darabot és miközben ábrándosan merengek a múlton, az sem zavar, ha átszalad a lábamon egy kemény hátú rovátkolt barom.

1872-ben fejeződött be hivatalosan is a magyar nyelvújító mozgalom. Ízlelgetve az újítás, azóta feledésbe merült szavait, csendben hálát adok az Istennek, hogy nem akkor írom a „Napi falatot”, hanem 2021-ben. Néha azért szívesen visszarepülnék abba a korba, amikor illett finomnak, udvariasnak lenni, és ünnep volt minden pillanat, ha kézzel, kecses betűkkel írt levelet kaphatott valaki. Időbe telt, mire a tintával, tollal tisztán, szépen írtak. Addig a címzettre gondoltak és megtisztelték azzal, hogy formába, ünneplőbe öltöztették a szavakat. Kedves XY! … Maradok tisztelettel…

A „LOL”, kap.sali, ubi.sali, lájk és emoji világában már annak is örülök, ha a „szia”, „jó napot”, „kérem” szavak is megjelennek egy nekem szóló üzenetben. Számomra vadidegen emberek tegeznek le, szólítanak meg követelő, számonkérő hangnemben, szinte megrendelve a szolgálatomat, mintha csak egy étterem felszolgálója lennék. Egyszerűsítünk, rövidre zárunk, bökszavakban, lájkokban beszélgetünk és a tisztelet, a varázsszavak, mint a „kérem”, „köszönöm”, „légyszíves”, szépen lassan feledésbe merülnek a magyar nyelv választékos szépségével, ízével és az egymás iránti tiszteletünkkel együtt. Nem kérünk, mert minden jár nekünk. Elvárunk és nem megköszönünk. Köszönni is elfelejtünk, csupán a dolgok közepébe vágunk, mert elsősorban az a fontos, ami kell, ami jó NEKEM, NEKÜNK.

Akkor is, ha az Istenhez imádkozunk. Megszólítjuk Őt? Tisztelettel kérünk és szívből köszönjük meg mindazt, amit adott nekünk az Isten? Vagy a dolgok közepébe vágunk és rögtön, „körítés” nélkül kérjük, ami kell, ami jár nekünk úgy, mintha csak egy kiszolgáló személyzet lenne az ÚrIsten? Nem a szavaink, a nyelvünk megújulására vár, hanem arra, hogy a szívünkben, lelkünkben újuljunk meg. Nem a hosszú, cirádás, körülményes mondatokat kéri tőlünk, hanem a szeretetet, szelíd alázatot, amellyel úgy szólítjuk meg Őt, ahogyan Krisztus tanította nekünk:

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved!” Hányféleképpen szólítjuk meg az Atyát? Istenem, Uram, Mindenható, Teremtő, Gondviselő mindegyik a hatalmát, dicsőségét mutatja, amely félelemmel vegyes csodálatot kelt az emberben. Jézus azonban azt mondja, hogy szólíthatjuk Őt Atyának. Úgy, mint ahogyan a gyermek a szülőt nevezi. Közvetlen, szeretetteljes hangnemben és azzal a bizalommal, amely mindig, minden helyzetben védelmet talál annál, akinél gyerekként nem ismertünk erősebbet, nagyobbat, az édesapánál. Atyának szólítani Őt, tiszteletet, bizalmat jelent. Azt a ráhagyatkozást, amely tudja, bármi is történjen, az Atya a javát akarja. Mindent odaadna érte, akár az életét is, mert mindennél jobban szereti gyermekét. Tudjuk gyermeki bizalommal megszólítani az Istent? Tudunk kérni és hálát adni megadva neki mindig a tiszteletet?

Ha Ő küld igéjében üzenetet vajon tudunk-e válaszolni rá? Hagyunk időt megérteni, végiggondolni, és míg formálódnak lelkünkben a szavak, gondolunk-e rá? Megadjuk-e a tiszteletet azzal, hogy ünneplőbe öltöztetjük a szívünket, a gondolatainkat? Nem egy hangulatjelet vár, mert pontosan tudja, mit érzünk. Nem egy lájkot, amit sokszor gépiesen küldünk, hanem az őszinte, tiszta imádságot, beszélgetést várja, melyben lélekké, életté formálódnak a szavak. Tisztára mosva, könnyebbé téve a lelkünket, békességet találva az Atyánál, aki nevünkön szólít, vár és minden nap hív bennünket magához. Ámen