„A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Péld 15,15)

„Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.”

Reményik Sándor örökérvényű verse jutott eszembe, ahogyan bosszankodva néztem sokadszorra is a betörhetetlen domboldalt. Nem nagy, csupán akkora, hogy füvet végképp ne lehessen nyírni rajta, beültetésre szinte alkalmatlan annyi törmelék, sóder, homok rejlik a tarackos fű alatt. A víz lefolyik róla, a nyári napon gyorsan kiég. Öt éve próbálok rájönni, hogy a pozsgásokon kívül mit viselne el, de mindeddig hasztalanul. Kő, kavics, zúzalék… legszívesebben kitenném a Százholdas pagony Malackájának a tábláját, hogy „Tilos az á…”, aztán felejtsük el a tervet, vágyat és törődjünk bele, hogy a kaktusz is virágzik még akkor is, ha nem a burjánzó angol kertek őshonos növénye. Majd nem teát, hanem talán egy tequilát iszunk mexikói hangulatban a kerti asztalnál.

Szitáló, halk sziromcsodák érkeznek fehéren a feltámadó szélben. Ahogyan a kézfejemre érnek, hideg nyirkosan olvadnak el rajta az apró kis szirom hópihék. Eszembe jut Reményik verse, hogy mennyire nem várunk már nagy, világrengető csodákat az életünkbe! Elég lenne annyi, amennyink volt: szabad életünk, maszknélküli mosolyunk, a teljesen egyszerű, időnként unalmas hétköznapi életünk. Várok egy igazi, langyos tavaszi esőt, szigorúan „hópiheöröm” mentesen. Orgonaillatot, cseresznyevirágot, a pitypang sárga, bozontos virágfejét.

A kis hópiheöröm, a szitáló sziromcsoda az egyre erősebb szélben már megérkezett, még ha nem is önszántából. Az Isten hangját viszont nem hallom tisztán bármennyire is próbálom megérteni az éppen szállingózó hószitálásban. Apró pihék hullanak a nárciszaimra. A nap sugara keskeny utat tör a felhőn keresztül és megcsillan a hó cseppjén, a virág sárga szirmán, a kopár domboldalra mesebeli érzést, látványt varázsolva elém. A tiszta egyszerűség, az apró csoda, a mesék vágya, álma, reménye, a bizonyosság, hogy a jó, bármennyi nehézségen, küzdelmen kell átverekednie magát, végül győzni fog. Mintha egy mesevilágba csöppentem volna. Elképzeltem, ahogy gombaernyők alatt manók gyülekeznek, apró kis tündérek bújnak a levelek alatt. Vigasztalják a fázós szirmokat, élesztgetik a katicákat, elkergetik a csigákat, ha a friss hajtásokba rágcsálnának. Apró öröm, a mesék tanulsága, hogy végül minden jóra fordul akár itt is, a csupasz domboldalon. Rajtam múlik, meglátom-e benne a lehetőséget, a szépséget. Tudom-e hinni a csodát, amely lehet, hogy apró, de bármikor megtörténhet.

Tündérkertet építünk. Oda, a domboldalba. Apró kunyhóval, cseppnyi rózsalugassal, kikövezett utakkal, falatnyi paddal, virágokkal, pozsgásokkal azért is, hogy emlékeztessen, bennünk dől el minden: meglátjuk-e az apró sziromcsodát, a hópihe örömöket? A jelentéktelennek tűnő semmiségeket? Látunk-e fényt a sötétben, kedvességet a szemekben, reménységet a rügyekben vagy a felkelő napban. Bennünk dől el, hogy a csüggedés helyett a reménybe kapaszkodunk-e. A lelkünkben, gondolatainkban formálódik, hogy a jót vagy a rosszat érezzük-e ki egy napból. Csak rajtunk múlik, hogy tudunk-e reménységgel kapaszkodni az Istenbe, és áldásnak éljük-e meg az új napot, az új kezdetet. Az Isten szólít és szól hozzánk sokszor hangtalanul. A jelentéktelennek tűnő örömteli pillanatokban, a felhőt áttörő napsugárban. A hidegben is életet hirdető madárdalban, a hajnali csendességben, a reményben, hogy végül győz a jó, mert nincs nagyobb erő, hatalom az Istennél. Ámen