„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem” (Róm 5,20)
„Túltoltuk Béláim!”
Aki szereti a magyar szatíra egyik gyöngyszemét, a „Legényanya” című alkotást, az biztosan emlékszik a fenti mondatra is. Rátót Bélái bármire képesek, akár arra is, hogy a kocsmát arrébb tolják, ha erre van szükség a falu érdekében. Béla, a tanácselnök a kabátjával jelöli ki a helyet, ameddig a kocsmát tolniuk kell. Miközben az egész falu „egységben az erővel” nekifeszül az épület egyik falának, a másik oldalon egy német turista egyszerűen felveszi a földről a kabátot, amit érthetetlen módon valaki elhajított. Kis idő múlva a falu első embere utánanéz, vajon mire jutottak a megfeszített munkával? A kabátot már nem látja, amire csupán egyetlen magyarázat lehet: Túltoltuk, Béláim! Rátoltuk a kocsmát a kabátra.
Túltoltam. Nem a kocsmát, hanem az epret. Szép is volt, olcsó is volt, hát bevásároltam belőle. Ahhoz képest, hogy csak így natúrban enni akartam, a 3 kilóval kicsit túltoltam. Epret ettünk eperrel szombaton, aztán vasárnap is. Lett belőle „Tart”, francia tortácska cukorral és mentes változatban, vasárnap pedig egy nagy adag „trifle”, egy krémes, kanalazható angol édesség epres piskótatekerccsel, vaníliakrémmel, tejszínnel és jó sok eperrel. Kissé túltoltam, éreztem a családon is. Ahogyan a tortákat, ha elkap a gépszíj, vagy a pogácsát, ha újabb variációkat próbálgatok kilószámra. Azt hiszem ez is az „Adj Uramisten, de rögtön!” természetemből adódik. Ha egy gondolat megformálódik a fejemben, addig próbálom, amíg véghez nem viszem. Mert feladni, csak ritkán szoktam és inkább túltolom, minthogy lemondjak valamiről és tehetetlenül széttárjam a karomat csendes vállvonogatással. A végletek embere vagyok, elismerem, bár egyre inkább azt érzem, hogy nemcsak én esek időnként a végletekbe. Túltoljuk a türelmetlenséget, az aggódást vagy éppen a nemtörődömséget. Túltoljuk a haragot, a közönyt, az irigységet. Időnként a félelmeket és a reménytelenséget. Van, amikor túltoljuk a törődést, a szeretetet. Az akarást vagy éppen az elengedést. Túltoljuk az önmarcangolást, míg máskor szemet hunyunk a nyilvánvaló bűneink felett. Sodródunk egyik végletből a másikba és olyan kevés az az alkalom, amikor megtaláljuk az egyensúlyt, azt a bizonyos arany középutat a szavainkban, tetteinkben, az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban. Nem vagyunk tökéletesek. Esendők vagyunk, ennek a nyomát hordozzuk egész életünkben. A mögöttünk levő évekkel, évtizedekkel talán sok dologban bölcsebbé válunk, de a hibáink, bűneink ugyanúgy elkísérnek, változnak, érnek együtt azzal, ahogyan mi magunk érünk, változunk egy élet alatt.
„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.”
Aki szembe mer nézni az Isten igéjében a saját tükörképével, az nem győzi megköszönni az Atyának, hogy az iránta érzett kegyelmet, szeretetet „túltolta”. Azt, hogy elment a végletekig, hogy amikor a folyton áradó, jelenlévő szeretete, figyelmeztető szava nem volt elég, egyetlen fiát áldozta fel értünk, a bűneinkért. Érünk ennyit? Ha magunkra, az esendőségeinkre, a mindennap elkövetett vétkeinkre gondolunk, nem érezzük azt, hogy túltolta az Isten a szeretetet, mert méltatlanok vagyunk ekkora áldozatra a tökéletlen életünkért? Megtehette volna, hogy lemond rólunk, széttárva a karját csendes vállvonogatással, hiszen annyiszor megpróbálta! Hol csendesen, lágy simogatással, hol hangosan, hidegzuhanyként érő szavával, hogy végre figyeljünk rá! Vegyük észre hatalmát, erejét, gondviselését, mert gyengék, csupán porszemek vagyunk a világmindenségben. Lemondhatna rólunk, ő mégis túltolta a szeretetét. Többet, jobbat, nagyobbat adott, mint amit érdemelnénk. Így hozott egyensúlyt az életünkbe: hogy amikor megnövekszik a bűn bennünk, még bőségesebben áradjon a kegyelme felénk. Ámen