„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.” (1Péter 4,8)

A „szenvedelmes kertész” egyik kedvenc hónapja az április. Megejti az első fűnyírást, csokrot szed az éppen nyíló hagymásokból, évelőt ültet, bokrot metsz és elindul a kertészet felé, hogy balkonnövényeket szerezzen. Rutinosan lép be a földi paradicsom kapuján, aztán lassan, komótosan elindul a cserjék, évelők, rózsák sorai között. Minden harmadik lépésnél kötelezően megáll, ellenőrzi a latin neveket, elgondolkodva ráncolja a homlokát, időnként az állát dörzsölgetve oszt és szoroz, területet számít, gondolatban távolságot mér, látványtervet skiccel, elmélázva hümmög egyet, aztán tovább indul a rózsák felé. A szenvedelmes kertész magányosan járja tapasztalat és növényszerző útját, ha a családja értetlenül nézi a tavaszi-őszi rituáléját. Órákat tud eltölteni csupán azzal, hogy magába szívja a növények látványát, a ciprusok, fűszernövények illatát. Képes hosszú perceken át mosolyogni egy élettelen kóró előtt megállván, mert tudja, hogy mocsári hibiszkusz lesz nem is akármilyen bordó virággal. Miután végigjárta keresztben és hosszában is valamennyi utat oda s vissza, belép a fólia alá, hogy visszafogott szerénységgel néhány cserép balkonnövényt vegyen. Az idén egészen keveset, hiszen nem kell mindig túlzásba esni, meg az utóbbi években az árak is eléggé magasra kúsztak az iszalaggal együtt. A szenvedelmes kertész színeket kombinál, válogat a napfénytűrő, futó, álló, csüngő, bokrosodó, színes virágok között. Csupán három balkonládára valót szeretne, így végül boldogan sétál ki tíz muskátlival, kétszer ennyi mézvirággal, néhány dáliával, petúniával, (csak a színe miatt) néhány zsályával, és egy hatalmas cserép különlegesen szép muskátlival, mert annyi üres edény gyűlt össze évek alatt, hogy kár lenne, ha üresen állnának. A portugál babérmeggy és a tarka levelű illatvirág, amiért visszafordult még a kapun kilépve, szóra sem érdemes, hiszen pótolni kell a téli veszteségeket. Hazaérve ültetni kezd. Újabb és újabb cserepek kerülnek elő, hogy még több, még szebb legyen a teraszra kiülőknek. Nyakig bújik a virágföldes zsákba, kesztyűt nem húz, úgy nem érzi a föld és a növények érintését, bársonyos puhaságát. Fekete a földtől a keze, az arca, orra, homloka, ruhája, de végül boldogan állapítja meg, hogy elkészült. Túlzásba sem esett, hiszen akad még egy féltenyérnyi szabad hely, így nem marad más, mint az ünnepélyes fogadalomtétel. A szenvedelmes kertész minden évben megfogadja, hogy az elültetett szerzeményeket szorgalmasan öntözni fogja. Nemcsak most áprilisban, hanem májusban, júniusban, júliusban, augusztusban, sőt, még szeptemberben is ha arra van szükség. A lelkesedés aztán a hónapokkal szépen lassan alábbhagy. Augusztus közepén egyre ritkábban öntöz, tápoldatoz, alig tördösi már az elnyílott virágokat. Már nem adagolja kimérve a tápoldatot, mert látja előre, hogy macerás, teleltetni. Nincs hely, meg amúgy is sokkal egyszerűbb, ha tavasszal az újat, szebbet, nagyobbat, virágzót veszi.

Ha valamit vagy valakit sokáig meg akarok őrizni, azzal törődni kell. Nem elég néha, csak, ha már elveszni látszik gondolni rá, hanem naponta kell ápolni, mértékkel adagolni a szeretet, a megocsátás és időnként a felejtés tápoldatát. Ha valakit sokáig akarok magam mellett tudni társként, barátként vagy akár gyermekként, akkor azzal is számolnom kell, hogy nemcsak a napfényben, az örömben, virágzásban, boldog percekben kell mellette lennem, hanem a hidegben, a halottnak tűnő, szürke, élettelen fásult időben is. Akkor kell a legjobban szeretnem, ápolnom, kitartóan mellette maradnom, amikor a legkevésbé értem, van-e értelme küzdeni, kitartani, remélni, hogy lesz még minden ugyanolyan, mint azelőtt. Meg van az ideje az elengedésnek és a ragaszkodásnak is. Ugyanúgy a házasságban, szerelemben, barátságban vagy akár a nevelésben, amikor az aranyos kisgyermekből hirtelen cinikus kamasz lesz. Könnyebb lenne elengedni, mint kitartóan küzdeni. Könnyebb lenne hátat fordítani, legyinteni, mint naponta tisztogatni mindazt, ami halott és élettelen lett. A világ is ezt sugallja: ami elromlik, attól szabadulj meg! Ne javítsd, ne küzdj érte, ne áldozz rá feleslegesen, hiszen bármikor újat vehetsz! Minden és mindenki pótolható, újra cserélhető munkában, barátságban, társas kapcsolatokban is. Kitartani nem divat ma sem eszme, sem haza, sem hit mellett bármilyen szenvedelmesen indulunk az életbe.

Mi lenne, ha az Isten is így gondolkozna? Ha megállna a sokszor halottnak tűnő, terméketlen életünk felett és nem adna újabb esélyt? Ha megvonná tőlünk a kegyelmét, szeretetét, ha már nem tisztogatna, öntözne, erősítene bennünket áldásával, gondviselésével? Ha csak egyetlen pillanatra elfordítja rólunk tekintetét, és kiszolgáltat bennünket a bűneink következményének, azonnal megrettenünk, elcsüggedünk, kétségbeesett, tehetetlen dühöt érzünk. Mit éreznénk, ha azt mondaná az Isten, hogy nincs tovább? Újat kezd, de nélkülünk.

Az egyetlen reménységünk, hogy kitartóan szeret minket és elveszi bűneinket. Szenvedelmesen szeret minket nemcsak a virágzásban, fényben, napsütésben, de akkor is, amikor a legkevésbé vagyunk szerethetők. Az egyetlen reménységünk, hogy bár az Úr tökéletesen ismer, mégis szeret minket. Ámen