„Az ÚR házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain. Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak, és hirdetik: Igaz az ÚR, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!” (Zsolt 92,14-16)

Matatok. Ásóval a kezemben akár azt is hihetné a laikus nézelődő, hogy a földet forgatom, de ezzel a szerszámmal komoly munkára csak homokban lennék alkalmas. 5 éve a garázsban bukkantunk rá. Egész komoly eszköz lehetne, csak a nyele nem lett jól beleillesztve. Éppen az ásó nyakánál ér véget. Pont ott, ahol tartást kellene adnia, hogy ne hajoljon el a feje egy-egy erősebb nyomásnál. Így viszont reped, törik, előre-hátra bicsaklik, a komolyabb megpróbáltatást egyáltalán nem bírná, ahogyan mi sem. Támasz nélkül megtörünk a nehézségben. Gyengül, vékonyodik az erőnk és egy idő után a legkisebb nyomásra is összeroppanunk. Visszagondolva a régi öregekre vajon hogy bírtak ki annyi próbatételt az életükben? Betegséget, háborúk sorát, kitelepítést, elhurcolást, kulák listát, járványokat, gyászt? Nem egyszer mindet együtt viselte egyetlen család az évtizedek során. Fellapozva az anyakönyveket volt, ahol 12 gyermek született és csupán egy élte meg közülük a felnőttkort. Vajon honnan volt erő bennük 11 gyermeket eltemetni? Hogyan tudtak mégis új reménységgel tekinteni minden újabb nap elé? Akkor még megteltek a templomok is. Ha mindent elvett tőlük az élet, akkor is ünneplőbe öltöztek, és imakönyvvel a kezükben indultak a vasárnapi Istentiszteletre vagy misére. A fájdalom mellett mindig megvolt a kapaszkodó, hogy az Isten majd megsegít. Ha semmi másuk nem maradt, akkor is ott volt még a hit, amely támaszt, tartást adott éppen ott, ahol a legnagyobb megerősítésre volt szükségük: a lelkükben és a szívükben.

Matatok. Itt-ott turkálom az ásó hegyével a földet. A téli jázmin féktelen terpeszkedésbe kezdett, lassan beborít mindent. Vissza kellett volna metszeni, de nem tettük meg. Végignézem a kusza szövevényt, mikor néhány vézna kis szárat pillantok meg, csúcsán rózsaszín virágokkal. Kató néni! Jutott eszembe önkéntelenül. Megtaláltam Kató nénit! Nem szó szerint, de abban a pillanatban szinte magam előtt láttam mosolyát, a hitből töltekező derűjét, kivételes humorát. Kató néni a fonyódi gyülekezetünk gondnoka volt sok évtizeden keresztül. Tavaly búcsúztunk tőle, és bár bőven 90 felett járt, az életöröme, a vidámsága, mellyel a saját gyengeségén is kacagni tudott, minden találkozásnál csodálattal töltött el. Kató néni mindent szeretett. Szerette az életet, a családot, az embereket, a templomot, a kertet és mindenekelőtt az Istent, akivel élete végéig élő, mély kapcsolata volt. Kató néninél az a bizonyos pohár mindig félig tele volt. Míg más bosszankodva teszi le a telefont, ha ügynök zaklatja, Kató néni órákon keresztül beszélgetett a kedves fiatalemberrel, majd mikor a végére értek, az ügynök meglepődve hallotta, hogy a néni már kilencven éves. A hangja alapján nem gondolta volna. Mire Kató néni a maga bölcsességével csak ennyit mondott: „A lábam a reumás édes fiam, nem a hangom!” A kertjében minden termett, még a kiselejtezett fürdőkád is virágot bontott. Közel a kilencvenhez még szőlőt metszett, kiszáradt fát vágott ki családja heves tiltakozása ellenére is saját kezével, majd mikor nem boldogult vele, az utcáról hívott be néhány markos fiatalembert, akik szigorú utasítása szerint elvégezték a munkát. Szerintem még meg is köszönték a néninek, hogy nála lehettek és segíthettek. Az ő kertjéből került a parókia udvarába évekkel ezelőtt madárbirs, évelő palánta és törpemandula is, amely most újra eszembe juttatta Kató nénit. Egész élete bizonyságtétel volt arról, hogy az Úr kőszikla, mindig, mindenben megtart, megerősít, támaszt nyújt, hogy az élet öröme, szeretete helyét soha ne vegye el a csüggedés. Az ereje, öröme a szeretetből, az imádságokból, énekekből, a fiatalkori, otthonról hozott és az ébredési mozgalom idején gyűjtött emlékekből töltekezett. Tartása volt és soha nem hajolt el az Istenétől.

Miközben az ásót egyenesítem, a mandula környékét gazolva azon gondolkozom, hogy mire elég a bennünk lévő hit? Ha az Isten is úgy akarja, és egyszer megöregszem, tudok-e ilyen szívvel bizonyságot tenni az Isten gondviselő szeretetéről?

Ha egyszer az unokáink, dédunokáink visszagondolnak ránk, tudni fogják, hogy a hitünk, az Istenünk támaszunk volt, erőt adott, megsegített, mert Róla tett bizonyságot az egész életünk? Sokszor nem kérek mást, csak, hogy ennyit adjon az Isten: nehézségben, csüggedésben, veszteségben annyi derűt, hogy mindig érezzem, kezében sosem ürül ki a pohár. Mindig félig van, mindig reményt ad, erős támaszunk, kősziklánk Ő, virulni fognak öregkorukban is azok, akik mindennél jobban bíznak az élet Urában. Ámen.