default_mobilelogo

Napi falat

2021. szeptember 22., szerda

„(A szeretet) mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,7)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen.” (Jn 15,1-2)

„Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről. Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon.” (Ézs 5,1) Egy napban fürdő déli hegyoldalon, ahol édesen zamatosra érnek a fürtök, és mézként árad szét a roppanós szemek gyümölcsös frissessége a szájban. 

Pont így képzelem a próféta szavai alapján a szőlőskertet és pont így éltem meg a gyermekkori szüreteket, ahol a meredek domboldalon ember volt a talpán, aki a puttonnyal a sorok között megállt. Akár ott a szekszárdi vagy éppen itt a boglári borvidéken tudják a hozzáértő borosgazdák, hogy minél több nap éri a szőlőszemeket, annál magasabb lesz a cukorfok és annál élvezetesebb lesz a borkóstolás. 

Öt évvel ezelőtt vadszőlőt irtottam az udvar egyetlen árnyékos részében, ahol a hortenzia, árnyliliom dúsan virágozna, de helyettük egy kuszán burjánzó, évek óta szabadon futó, terebélyesedő szőlőtőkét találtam. Értetlenül álltam a tény előtt, hogy az árnyékban vajon mi haszna lehet egy édes csemegeszőlőnek, de adtam egy esélyt és következő tavasszal nekiálltam megmetszeni felidézve, ahogyan valamikor régen nagyapám mutatta. Először a tövét tisztítottam meg a gaztól és indás növényektől. Aztán karót vertem, drótot húztam, hogy a vesszőket legyen mire vezetnem. Ritkítani, metszeni kezdtem, míg meglehetősen csupaszon, pőrén állt előttem a tőke ritkán álló hajtásokkal, duzzadó rügyekkel az oldalán. Abban az évben kettő, majd a következőben hét fürt virágot hozott, majd az apró, zöld kis bogyók duzzadni kezdtek. Figyeltem a lisztharmatot, először a rózsákon, aztán a szőlőn, eső után lestem a peronoszpórát, tördeltem a kacsokat, kötöztem a vesszőket és vártam, hogy napérlelte, sárga bogyójú szőlőt ehessek. Szeptember volt, egyre kevesebb nap érte. A szemek még mindig zöldek voltak, lassan kezdtek sárgába hajlani. A must már mindenhol kiforrta magát, a bor hordókban várta a kóstolást, az én szőlőm még mindig nem akart édesre érni. Végül néhány szem kóstolása után hagytam a hidegben, fagyban az éretlen, savanyú, élvezhetetlen szőlőfürtöket. Következő tavasszal kisebb lelkesedéssel, de újra nekiálltam. Azóta is minden évben. A saját, bioszőlőmet már savanyún is szeretem, mert kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de mégis az enyém. Tudom, hogy nem lesz jobb, rossz helyre ültették. Tudom, hogy bármit megtehetek, gondozhatom, szerethetem, mégsem várhatok többet, jobbat, mert kevés nap éri, a legtöbb, ami kihozható belőle mindig távol marad a tökéletes zamattól, ízélménytől, de a gyümölcs mégis ott van. Nem terméketlen a szőlő. Csupán rajtam múlik, hogy tudok-e értő szívvel, kézzel hozzányúlni. Rajtam áll, hogy tudom-e ragaszkodással, szeretettel, a jó gazda gondosságával a legtöbbet kihozni belőle. Ha mindent megadok, akkor sem lesz tökéletes, de lesz eredménye, gyümölcse, meghálálja az időt, energiát, amit ráfordítok. 

Hétfő reggel áhítatra gyűlünk össze az iskolánk folyosóján. Végignézek a száz, még nyüzsgő diákon. Mindannyian különbözőek, annyira mások. Színesek, vidámak, van, aki könnyebb, van, aki nehezebb élethelyzetből, körülményből érkezik minden reggel az iskola falai közé. Minden reggel tanárként, nevelőként lemetszük a vadhajtásokat, aggódva figyeljük, hogy egészségesen növekednek-e. Támaszt adunk, segítünk, féltünk, szeretünk és látjuk, hogy a gyümölcs ott van mind a száz életén. Van, amelyik édes, zamatos lesz, jó gyümölcsöt terem, mert jó helyen növekszik. Van, amelyik kisebb lesz, talán sosem fog igazán beérni, mert a gyökere más helyhez köti. Mégis bízunk, hogy egyik élet sem lesz terméketlen, hanem megtermi a maga gyümölcseit. 

Így várja az Isten a mi gyümölcseinket is. Tudja, hogy nem vagyunk és soha nem leszünk tökéletesek, de gondos gazdaként minden nap gondot visel rólunk. Van, hogy élesen, fájdalmasan tisztít meg attól, ami terméketlen. Van, hogy messzire nyúlnánk, máshova kapaszkodnánk, de rövidre vágja a hajtásaink, hogy Krisztusban maradjunk, Ő legyen a támaszunk. Közben türelemmel várja a gyümölcsöket. A kicsiket, az ízetlent is, és bízik abban, hogy egyszer beérnek, hogy tudunk igazi erőt, áldást meríteni abból, akihez kapcsolódik az életünk. Vár és esélyt ad. Amíg látja a legtöbbet, amit teremni tudunk, addig nem mond le rólunk. Amíg érzi, hogy nem terméketlen az életünk, addig lehetőséget, életet, gondoskodást ad minden nappal, az új kezdettel, egész életünkben. 

A szőlőm virágzik. Aggódva figyelem, szeretem, és nem mondok le róla akkor sem, ha kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, mert rám bízatott és az enyém, ahogyan én az Istené és hiszem, tudom, hogy soha nem mond le rólam. Ámen.