default_mobilelogo

Napi falat

2021. szeptember 22., szerda

„(A szeretet) mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,7)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az ÚR nevében, és támaszkodjon Istenére!” (Ézs 50,10)

Mezítlábas vasárnap délután elvonuló felhőkkel, szikrázó napsütéssel és egy rózsalugas alatt hanyatt fekvő, amúgy meglehetősen komolynak tűnő lelkésznővel. Semmi szokatlan nincs ebben. Sőt, inkább az a furcsa, hogy évek óta nem feküdtem és bámultam a kápráztatóan kék eget. Kislány koromban képes voltam hosszú percekig heverni egy fűszálat rágcsálva akár a réten vagy éppen a tyúkudvar szélén egymásra tornyozott szénabálák tetején, nagyszüleim udvarában. Hunyorogva néztem a napba, aztán hatalmas lapu vagy tormalevéllel árnyékoltam a szemem, miközben a vonuló felhők játékos formáit csodáltam. Boszorkány, krokodil, mackó vagy éppen elefánt jelent meg a felvonuló sereglet sorában, mintha csak egy égi jelmezbál zsűriző tagja lettem volna. Mégsem ez a látvány nyűgözött le igazán, hanem az ég kékje, amely minden évszakban, sőt hónapban egészen más árnyalatát mutatja. Más a kék, amikor a napkelte ragyogja be az égbolt határát, más a napnyugta vörösében, ahogyan egyre távolodva tőle sötét feketébe hajlik az ég mélykékje. Kánikulában, délidőben szinte kifehéredik, és ahogyan az őszbe hajlik a nyár vége, halvány, fakó ragyogással emlékeztet az idő múlására, a törvényszerű változásra. 

A legszebb égszínkék mégis a májusi, az a gyönyörűen élénk, élettel teli, amely úgy fonja körbe a fák üdezöld ágait, mintha csak a tökéletes hátteret akarná a virágzó akác, és a friss zöld lombok mögé varázsolni. 

Reggel a kék égnek még nyoma sem volt. 

Esősnek indult ez a vasárnap is. Még az 5:30-as varjú is csak kutyafuttában érkezett talán csak megszokásból. Délben, mire az Istentiszteletnek vége lett, nyoma sem volt a felhőknek. A nap gyorsan felszárította az esőcseppeket, én pedig aggódva indultam a lugashoz, hogy szemrevételezzem a rózsák és levéltetvek egyenlőtlen viadalát. Ha már ott voltam, kihúzkodtam néhány gazt a körömvirág sorából, aztán leültem a téglaösvényre és élveztem a lila virágok látványát, a későn nyíló törpeorgona illatát. Tökéletes pillanat volt, szinte hallani lehetett a csendet, a szél zúgását, a bányászméheim zümmögését, de semmi mást, sem embernek, sem gépnek a hangját a várdomb tövében. Egy csipetnyi mennyország, egy apró varázs, amely rabul ejt, és szinte issza a lelkünk, hogy egy időre feltöltődjön vele. Hirtelen elkapott a vágy, hogy csak úgy, mint régen bámuljam a szikrázó kék eget. A tégla már átvette a nap melegét, így elnyújtóztam rajta, behunytam a szemem és hallgattam a csendet. Az 5:30-as varjú méltatlankodó károgása riasztott fel a gondolataimból. Rendszeresen iszik a dézsámból, most viszont hiába várta, hogy eltűnjek, mint zavaró tényező a közeléből, így ide-odaugrálva károgásba kezdett. Ahogyan kinyitottam a szemem, vakítóan sütött bele a nap. Szinte látszottak a sugarai, ahogyan áttörtek a rózsa levelei között. Próbáltam egy kicsit odébb csúszni, hogy a nap épp egy levél mögé kerüljön, aztán csak néztem az élettel teli színeket, ahogyan a zöld lomb, a földi, élesen elkülönül a kéktől, az égitől. Ahogyan mozdítottam a fejem, hirtelen a templom tornya, keresztje tűnt fel a látóteremben. Mint egy, a földről induló, égbe nyúló kapocs az itt és az odaát között. Felfelé törekvő, égre mutató kereszt, ami innen, egészen lentről nézve a szikrázó napsütésben váratlanul különlegesnek tűnt. 

Időnként receptre írnám fel a fűben hanyattfekvést mindenkinek. Azt, hogy ne tudjunk másfelé nézni, csak fölfelé, hogy egyszer nézzünk a távolba, a tiszta, ragyogó kékre és ne csupán lehajtott fejjel a következő lépésünkre. A szemünk sokszor csak a földiekre néz. Az előttünk lévő útra, a nehézségre, akadályokra. A sötét szakaszokra, árnyékokra. Minden napot pontosan ugyanúgy próbálunk megélni vagy inkább túlélni. Múlik az idő, változnak bennünk és körülöttünk a színek, a fények. Összemosódik az út és a pillanat, de kell néha, hogy felemeljük a tekintetünket. Kell, hogy időnként ne legyen más választásunk, mint az ég felé nézni, ahol élesen elkülönül minden, a földi az égitől, isteni az emberitől. Egyértelműen látszik a tökéletesen tiszta és jó fényében, minden, ami gyarló, és emberi. Mintha az Isten tökéletes hátteret festene mögé, hogy észre vegyük, mennyire más az, ami Tőle származik. A kereszt pedig felfelé emeli a tekintetünket. Krisztus, mint egy kapocs az Istenhez vonz minket. Fénye tisztán láttatja meg az utat és a célt számunkra, időnként elvakítva a szemünket azért, hogy lássuk, mennyivel nagyobb, erősebb a hatalma minden földinél. 

Aki sötétségben jár, akire nem ragyog fény, az emelje fel a tekintetét, nézzen az égre! Bízzon az Úr nevében és támaszkodjon Istenére! Ámen