„…mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre; mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1Pt 2,2-3)

„Cselekvőképtelen kiskorú kérelmező személyazonosító igazolványának kiadásához hozzájáruló szülői (törvényes képviselői) nyilatkozat.” 

Egészen addig a pillanatig, míg ezt az igen értékes űrlapot a kezemben nem tarthattam, azt hittem, hogy már mindent láttam a bürokrácia szórakoztató útvesztőjében. Néhány évvel ezelőtt már Bogláron laktunk, amikor német barátaink az utolsó magyarórájukra érkeztek. Mintegy megkoronázásaként annak a bő másfél évnek, amit együtt töltöttünk, miközben a magyar nyelv rejtelmeibe avattam be őket, begyűjtöttem a városházán fellelhető összes kitölthető, magyar nyelvű űrlapot. Műszaki osztály, adóügyesek készségesen segítettek. Bejelentő, segélykérő, ebösszeíró, engedélykérő nyomtatványok garmadával érkeztem haza és üdvözült mosollyal vártam az utolsó nyelvórára érkezőket. Mivel kis hazánkban a külföldiek számára a legtöbb nehézséget a hivatali ügyintézés jelenti, kíváncsi voltam mire mennének vele, ha a nyelvtudásukat éles helyzetben kellene mérlegre tenniük. A végén kiderült, hogy nagyjából semmire, de még én is alaposan elvéreztem a magyar hivatali és jogi nyelv értelmezésében. Úgy éreztem magam, mint egy funkcionális analfabéta, aki írni, olvasni ugyan megtanult, de a jogi és hivatali szöveg értelmezésével mégis gondjai akadnak. 

Most meg itt van, ez a cselekvőképtelen kiskorúra, meg a személyazonosító igazolványára vonatkozó nyilatkozat. Eredetileg csak diákigazolványt szerettünk volna a jövendő iskolásnak. Időpontot kértünk a kormányablakba, szabálykövető módon, ahogyan a visszaigazolásban olvastuk, 10 perccel előtte ott álltunk az ajtóban és vártunk. Aztán bebocsátást nyertünk. Három csomag fénymásolólapon ülve, sokadik próbálkozásra fénykép is készült az apró kis hatévesemről. Aztán jött a hivatali feketelyuk, ahol a derűs remények eltűnnek, mert diákigazolványt csak akkor igényelhetünk, ha érvényes személyivel is rendelkezünk. Hát persze, hogy nem rendelkezünk. Sebaj, ha már itt vagyunk, egy füst alatt elintézzük. Vagy inkább mégsem, mert ahhoz vagy mindkét szülő jelenléte vagy a hozzájáruló nyilatkozata is szükséges. Nekünk pedig éppen akkor egyik sem volt, így begyűjtve a nyomtatványt vidáman hazaindulunk, hogy élvezzük az ovis szabadnapot. Cselekvőképtelen kiskorú. Az enyém inkább képtelen cselekedetekre képes kiskorú. Persze értem, hogy a jog mire gondol, de furcsa ránézni a hatévesre és számba venni, mennyire cselekvőképtelen a többi társával együtt. Nagy, felnőtt, felelős döntést talán nem tud meghozni, de képes őszintén kimondani, amit gondol, és kimutatni, amit érez. Nem tudná még felnőtt módra irányítani a saját életét és gondoskodni magáról, de nem fél segítséget kérni és elismerni azt, ha valamit még nem ért vagy nem tud elvégezni. Nem tudnék még rábízni komoly és nehéz feladatot, de időnként mégis megoldja a nehéz problémát is azzal a szeretettel, jószívű önzetlenséggel, ami annyira jellemző rá. A cselekvőképtelen kiskorúm annyit eszik, amennyi jólesik, és ha a torta fele ott marad, akkor is leteszi a villát, ha nem éhes, mert ismeri, érzi a mértéket. Ha rosszat álmodik, befekszik mellém az ágyba és hozzám bújik, míg elmúlik a rossz érzés, és vigaszra talál. A kiskorú bogarakat ment, zümmögő rovarokat itat és kimenti a dézsába került gilisztát, meg ne fulladjon szegényke. A cselekvőképtelen kiskorúm még sok mindent nem tud, de megteszi azt, amire felnőttként már képtelenek vagyunk: szívből, őszintén, alázattal tenni, szólni, kérni. Közben tanul, hogy egy napon cselekvőképes legyen és felelősséggel tartozzon minden egyes jó vagy rossz döntéséért. 

Cselekvőképtelen kiskorú – így indulunk felnőttként is az Isten útját keresve. Amíg nincs mögöttünk tudás, tapasztalat, hogy mi a jó és mi a rossz az Isten szemében, addig ösztönösen és nem hittel, tudatosan cselekszünk az életünk, bűneink sűrűjében. Addig vezetésre, irányításra szorulunk. Arra, hogy időnként, ha a félelem, csüggedés, erőt vesz rajtunk, hozzá forduljunk és oltalmat kapjunk. Amíg nem erősödünk meg a hitben, addig olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akiknek fogni kell a kezét az úton, hogy el ne vesszenek, veszélybe ne kerüljenek. Mint újszülött csecsemőket, közben igéjével táplál bennünket az Úr. Erősít, bizonyosságot ad és kísér addig a pillanatig, amíg a hit erős, szilárd lesz bennünk. Addig, míg megtart a kísértések között. Ám attól a pillanattól, hogy a hitben felnőtté válunk, számot kell adnunk a cselekedeteinkről. Felelősséggel tartozunk mindenről, amit elmulasztunk vagy megteszünk. 

Ha folyamatosan tápláljuk hitünket, lelkünket, ha törekszünk arra, hogy úgy éljünk, ahogyan mutatja nekünk az Isten, megtapasztaljuk azt is, hogy jóságos, kegyelmes az Isten. Úgy hordoz minket, mint Atya a gyermekeit. Megbocsátja, hogy annyiszor képtelenek vagyunk a jót cselekedni, és ha elhibázzuk, elrontjuk, tiszta lapot ad, hogy legyen esélyünk újra kezdeni, újra megtölteni az üres lapokat. Ámen