default_mobilelogo

Napi falat

2021. szeptember 22., szerda

„(A szeretet) mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,7)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (Róm 12, 27)

Ahogyan múlik az idő és szaporodnak mögöttünk az évek, egyre több amatőr életbölcsességet fogalmazunk meg kimondva vagy kimondatlanul. Amatőr, mert csak olyan egyszerűen, szinte ábrándosan sóhajtott mondatok ezek, melyek csiszolatlanul és vágatlanul pattannak ki, mint apró szikrák a tűzből. Az egyik ilyen foszlány, mely egyre többször eszembe jut, hogy minél idősebbé válik az ember, annál gyorsabbnak érzi az idő múlását, miközben visszafelé tekintget. Az a jól ismert: „Hiszen, csak most bontottam le a karácsonyfát! Hogy lett ilyen hirtelen május a januárból?” No meg, hogy telhetett el ilyen gyorsan majdnem hat év azóta, hogy Boglárra költöztünk?

Nyár közepén érkeztünk és a kezdeti pakolás, rendezkedés, otthonosodás után egyre inkább elfogott valami megmagyarázhatatlan üresség. Egészen kétségbeejtő tud lenni, amikor az ember érzi, hogy valami hiányzik, valami nincs rendjén, de nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Mi az, amitől semmi sem kerek egész?

Ez az érzés aztán egészen addig ott motoszkál állandó jelleggel a gondolataiban, míg végül rá nem jön, és ki nem mondja jó hangosan, mintha csak azt kiáltaná: „Heuréka!”

Heteken keresztül ültem a terasz lépcsőjén, járkáltam fel-alá az udvaron. Hallgattam a reggeli csendet, aztán a balatoni nyüzsgést, míg egyik pillanatról a másikra szíven ütött a felismerés: nincs egyetlen szál virág sem az udvarban! Sem évelő, sem egynyári, nincs rózsa csupán a kiégett fű, rozmaring, néhány levendula és zöldellő cserjék terv nélkül ültetett sora. Kora tavasszal néhány hétig virágba borulnak, aranyvessző, boglárkacserje, rózsalonc, magnólia, a telekhatáron egy-két orgona, de nyár elejétől minden zöld, feltéve, ha szorgalmasan és bőségesen öntöz az ember lánya.

Végignéztem az udvaron, és mint a reménytelen szerelmes, sóvárogni kezdtem a színek, illatok, formák után. Túl zöld minden, túl sivár, lélek és élettelen a templom tövében, mintha nem is élni, csupán hálni járna az ember a templom mellett álló épületbe. Én élni szeretnék itt. Azzal az elhatározással érkeztem, hogy sokáig, és ehhez hozzátartozik, hogy a kávémat madárdalban, rózsák között ihassam meg, hogy bármikor tudjak egy csokor virágot az asztalra tenni, és látni, ahogyan bimbók nyílnak, illattal töltik be a kertet. Kell, hogy érezzem kicsiben, hogy a természet sokszínűségében milyen rendet alkotott az Isten. Audrey Hepburn mondta, hogy kertet ültetni ugyanazt jelenti, mint a holnapban hinni. Én pedig azóta is töretlenül hinni akarok itt a holnapban. Így indultam neki hat éve az amatőr kertépítgetésnek. Először a rózsalugas fém állványa került a helyére, aztán a dézsa, köré pedig az első két rózsa. Azóta követték a többiek is sorban. Tegnap ültettem a 14.-et. Név szerint ismerve őket, ahogyan a nyár végéig folyamatosan nyíló cserjéket, évelőket, fűszernövényeket. Végignézve az „utcai kavalkádon” tény, hogy nem egy elegáns, mérnöki pontossággal megtervezett és kivitelezett képet mutat magáról, inkább olyan, mint a tortáim: random minden rádobálva. Van, akinek túl sok, túl színes, talán nem illik bele az utcaképbe, én mégis látom a rendet és látom azt is, ami majd évek múltán bontakozik ki talán nekem, vagy éppen másnak. Látom, és érzem benne a lehetőséget, ami kiteljesedhet, ha odaadóan gondozza az ember. Színekkel, élettel, vidámsággal, mert éppen ezzel lesz a kert olyan, mint az egész élet, melyben éppen az a szép, hogy semmi sem tökéletes. Nincs két egyforma érzés, élet vagy ember, de éppen az isteni gondviselés az, melynek nyomán kiteljesedik, és tökéletes egységgé áll össze minden. Mint a testnek a tagjai, amelyben mindenkinek megvan a maga helye, feladata, értéke, mondja Pál apostol.

Különbözőek vagyunk, senki sem ugyanolyan sem a színeiben, sem a lelkében, mint én vagy te. Senki sem pótolható valaki mással, mert senki más nem érez, gondol, lát maga körül mindent úgy, mint én vagy te. Istentől kapott lélekkel, személyiséggel születünk, és ha más nem, Ő mindig látja a lehetőséget, amivé válhatunk. Ezért vár türelemmel, ezért gondoskodik rólunk minden hűtlenségünk ellenére. Várja az illatot, a virágot, a gyümölcsöt, várja, hogy végre megértsük, nem hiábavaló, hogy egyediek vagyunk a világban.

Ha tudnám – mondta Luther Márton –, hogy holnap vége a világnak, még ma ültetnék egy almafa csemetét. Hogy mikor, azt csak az Isten tudja, de bizonyos, hogy egyszer véget ér számunkra is a földi élet. Még ma ültethetünk, még ma gyümölcsöt teremhetünk. Ma még szólhatunk, cselekedhetünk, ma még élhetünk azzal a lehetőséggel, melyet egyediségünk, különbözőségünk által adott nekünk, mindannyiunknak az Isten. Ámen