„Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?” (4Móz 23,19)

Május vége felé az olyan renitensek, mint én, hajlamosak nem az időjárásnak, hanem a naptárnak megfelelően öltözni. Reggel kinézve az ablakon azt látják, hogy vigasztalanul esik, de a józan észt, a praktikumot és a tényeket felülírja az időnként érthetetlen női logika, hogy május végén csak azért is nyári ruhát, kiscipőt vesznek. Na jó, azért kompromisszumot hajlandók kötni, így jöhet egy egészen vékony pulcsi és egy leheletvékony harisnya is.

A lakásból kilépve az autóig esik, és hideg van. Az iskola parkolójából az óvodáig szintén esik és még hidegebb van. Az iskola főépülete és az 50 m-re lévő terem között minden szünetben, oda-vissza esik és egyre hidegebb van. A kisebb fagyási sérülést, amit a lelkemen okozott a májusi hideg, néhány forró kávéval enyhítem, aztán eszembe jut, hogy van az autóban egy fehér csipkés kis kendőm. Előző nap néhány száz forintért vettem csak, ha kabátnak nem is minősül, azért a nyakamat védi majd a hidegtől. A kezembe vettem a vékony kis anyagot, hogy megszabadítsam a csomagolásnak szánt vékony kartoncsíktól. Ahogyan széttéptem a gyengécskének bizonyuló papírdarabot, furcsa csörgésre lettem figyelmes. Forgatni kezdtem a kendőmet, mikor legnagyobb meglepetésemre a bolti lopásgátló csipogó keveredett az ujjaim közé. A funkcióját úgy tűnik, nem tudja betölteni, mert akár fizetés nélkül is kisétálhattam volna vele, semmi sem jelzett a kijáratnál, arra viszont pont jó lesz, hogy ne tudjam leszedni a kendőről, esetleg csak a régről ismert ecetes ollóval, ami minden foltot eltüntet, még ezt a műanyag, meglehetősen nagy akármit is.

Első gondolatom, hogy visszamegyek az üzletbe és leszedetem a jogos tulajdonosaival. Persze a blokkot most sem tartottam meg. Mivel bizonyítsam, hogy tényleg fizettem és nem loptam a terméket? Amilyen bizalmatlanok vagyunk és amennyi valótlanságot hallgatunk minden nap, ugyan miért hinne bárki is egy idegen szavának főleg, ha ott van szemmel láthatóan a bolti lopásgátló?

Miért is? Miért nem hiszünk már a szónak az erejében? Miért nincs már meg a bizalom, ha csak az adott szó súlya van a mérlegen? Régen egy kézfogás, a kimondott szó pont ugyanolyan erejű volt, mint egy papírra írt szerződés. Nem kellett hozzá semmi egyéb, mert a kimondott szó kötelezett, tartotta hozzá magát mindenki és megvetették azt, aki visszaélt az adott szó hatalmával.

Ma biztosítékot akarunk. Pecsétet, aláírást, kötbért, záradékot, ügyvédi ellenjegyzést, mert a szó elszáll, az írás megmarad. Ha gond van, lehet rá hivatkozni, bizonyítékként elő lehet venni, védekezni, támadni, de a hétköznapokban az adott szónak, ígéretnek nem sok súlya van. Könnyen ígérgetünk, sokszor minden rossz szándék nélkül. Fogadkozunk, nyomatékosítunk, aztán mégsem történik semmi. Hitegetünk, reményt táplálunk, aztán kategorikusan kijelentjük, hogy nem. Sokszor csalódtunk már szavakban és sokszor csalódtak talán már bennünk is.

Ha lett volna a kezemben egy százszorszép, talán elkezdem tépkedni egyesével a szirmait, hogy visszavigyem, vagy ne vigyem? Virágszirom híján a sálam kezdtem tépkedni, mert addig-addig cibáltam és rángattam, míg a szerkezet engedett és a tüske kicsúszott a műanyagházból. A nyoma persze ott maradt. Apró szakadás jelezte az erőszakos beavatkozást, ahogy a be nem tartott ígéreteink, könnyelmű szavaink ugyanígy okoznak fájdalmas csalódást.

A szónak ereje van. Egyszerre tud megtölteni erővel, hittel, reménnyel. Egyszerre tud vigasztalni, sebet gyógyítani. Egyszerre tud hívni és bizonyosságban tartani. Az igaz szó ereje mindenen felül tud kerekedni. Éppen úgy, mint az Isten szava. Nem ember, hogy hazudnék. Szava olyan, mint az erős vár, amelyben mindenki biztonságot, oltalmat talál. Szövetséget kötött az emberrel, amelyet Krisztus vérével pecsételt meg. Nincs olyan ígérete, amit be ne teljesítene. Szava élet, remény, vigasztalás, teremtő erő mely minket is formál, alakít, új életre hív. Ámen