„Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis táplálja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál! De aggódásával ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is?” (Lk 12,24-25) 

Mindig nagy öröm számomra, ha két fiatal egymásra talál és azzal az elhatározással köti össze az életét, hogy közösen járják végig az előttük lévő utat. Még akkor is, ha ez az út párhuzamosan fut egymással, ugyanaz a kezdete és a vége, és a háztetőnk egyik sarkától a másikig tart. Az 5.30-as házi varjúnk ugyanis társra talált, és mivel ők is életre szólóan választanak párt maguknak, gyanítom, sokáig boldogítanak majd legszebb álmaimba gyalogolva. Teljes az egyetértés közöttük: egyikük a tető jobb oldalán kaparássza a cserepet és az ereszcsatornát, a másik pedig a bal oldalon kopog a csőrével, míg az összes ajtót végig nem nézem, hogy ki az, aki hajnalok hajnalán be akar jönni, vagy ki akar menni és a bezárt ajtón dörömböl ütemes és határozott mozdulatokkal. 

Az idén már párban járnak mindenhova. Míg egyeske a tavirózsa mellől szürcsöli a vizet a dézsámból, ketteske a kőfalon ül és várja a sorát, hogy aztán helyet cseréljenek és ő is olthassa a hűvös vízből a szomját. Ha időnként, holmi zavaró körülményként belerondítok a bimbódzó közös életükbe, ketten kárognak rám méltatlankodva az akác tetején ülve arra várva, hogy kámforrá változok nagy hirtelenjében és újra édes kettesben élvezhetik egymás társaságát. 

Amióta Süti cica nincs velünk, 5:30-as igen bátran és büszkén mutatja választottjának a közös otthonukat, az új kerti asztalt, napernyőt, peckesen sétálnak a frissen ültetett virágok körül, trappolnak a százszorszéppel pettyezett fűben, és különösen hálásan fogadják, hogy nemcsak mennyei Atyánk, de én is jól tartom őket. 

Néhány héttel ezelőtt kissé kárörvendő mosollyal olvastam egy cikket egy angol lányról, aki varjat kezdett etetni az udvarában. A madár sorra hozta barátait, üzletfeleit, a fiatal lány pedig örömmel fogadta az egyre szelídebbé váló, és egyre gyakrabban érkező fekete sereget. Egészen addig tartott az öröme, míg vendégségbe érkező barátait a kertbe lépve, meg nem támadta a „királynőjüket” és a territóriumukat védő varjú sereg. Senkit nem tűrtek meg az udvarban a gazdájukon kívül. Azonnal támadtak állatra és emberre, így hálálták meg a maguk módján a finom falatokat és a gondoskodó szeretetet. 

Hát igen. Mindig következménye van annak, ha belenyúlunk a természet rendjébe. Az Isten táplálja, eltartja őket, hagyni kell, hogy vadon éljenek a saját életterükben, gondoltam nagy bölcsen, tudva, hogy velem ilyen soha nem történhet meg. A konyhaablakon kinézve egy szürke árnyra lettem figyelmes, amint elsuhan a fűben. A szomszéd cica lehet. Míg Süti élt, szívesen látta vendégül egy-egy száraz vagy éppen konzerv reggelire. Azóta is öntök ki a megmaradt macskatápból, ha éppen erre jár és eszembe jut. Felemeltem a zacskót és kiléptem a teraszra, hogy üdvözöljem a szürke kis bátortalan szomszédot. Legnagyobb meglepetésemre az 5:30-as párocska állt a füvön, kérdőn nézve először az üres tálra, aztán rám, mintha csak számon kért volna a dolmányos varjúpár az elkésett reggeli miatt. Nem károgtak, méltatlankodtak, csak a madarakra jellemző, oldalra fordított fejjel, kíváncsi pillantással nézegettek az üres műanyagtálra. Mennyei Atyánk eltartja őket, mégsem várják tétlenül, hogy valami majd történik, valami majd a csőrükbe pottyan, hanem okosan megtalálják a módját annak, hogy napról-napra legyen mivel megtölteni a gyomrukat. Nem aggodalmaskodnak, hanem ösztönösen kelnek a nappal, köszöntik rekedt károgással vagy éppen trillázó madárdallal a reggelt és egész napjuk azzal telik, hogy megkeressék, és rátaláljanak mindarra, amit az Atya elkészít a számukra. Nem vágynak többre, de azért a kevésért mindent megtesznek, és mellette tudnak örülni a kelő napnak, az épülő fészeknek, a társnak, a dézsában csillogó víznek vagy éppen a tálban zörgő maradék eledelnek. Semmijük sincs és mégis minden az övék, amivel elégedett az életük. Az ember pedig rohan, küzd, reggeltől estig. Nyúzottan ébred és fáradtan fekszik. Panaszkodik, ha esik, vagy éppen melegen süt a nap. Nem látja a ragyogó napkeltét, a csillaggal borított bársony égboltot, a társat, a „fészket” amiben boldog is lehetne, ha nem vágyna egyre többre folyton aggodalmaskodva. Pedig ott a termőföld, akár egy zsebkendőnyi, amely meghozza gyümölcsét, ha gondoskodik róla. Nap érleli a gyümölcsöt, amit csak le kell szakítania. Sokszoros termést hoz a vetés, hogy kenyér kerüljön az asztalra. Van otthona, ruhája, van, aki szeresse, aki örömmel várja haza. Van gondviselő Istene, aki mindig gondoskodik róla. Talán nem ad sokat, de mindig eleget. Nem két kezével nyújtja, de sokszor másokon keresztül érezteti, hogy ebben is egymásra bízott bennünket. Érezteti szeretetét az apró gesztusokon keresztül, amellyel jót teszünk mások életében az Isteni gondviselés eszközeként. Minél többet adunk, annál többet kapunk. Az életünket nem hosszabbíthatjuk meg egy perccel sem, de minden pillanat, amit örömmel tudunk fogadni, hálára tanít bennünket, hogy megköszönjük a teremtő Istennek hordozó, segítő, gondoskodó szeretetét. Ámen