„Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten, […]” (ApCsel 10,34)

Ha egyszer varázsütésre, édes kis tüllszoknyában elém perdülne a Jótündér, és azt mondaná, hogy teljesíti három kívánságomat, csak mondjam, hová utaznék, az első válaszom biztos, hogy Provence lenne. A végeláthatatlan levendulamezők, rózsák, olajfák, a hangulatos terek, kávézók, kisvárosok, kövezett utcák…

Joanne Harris „Csokoládé” és Peter Mayle „Bor, mámor, Provence” regénye egy életre rabul ejtett, és tündérrel vagy anélkül, álomban vagy valóságban, így vagy úgy, de elhatároztam, hogy egyszer eljutok oda és francia sanzont hallgatok egy apró kis kávézó teraszán. Valahogy sosem vonzottak igazán a hegyek, az erdők, tavak, de apró utcák, macskakövek, kopott kőlépcsők, régi házak sokkal inkább, ahol a múlt és a jelen összeér, egymásba fonódik és a régi korok kissé dohos illatával együtt kart karba öltve, andalogva sétálnak a jövő felé. Kovácsoltvas cégérek, boltíves kapubejárók, eldugott, apró sikátorokban rejlő kopottas kirakatok, teaházak, csipkék, finom porcelánok és vintage hangulatú kávézók, ahol elidőzhet az ember, míg lassan a kávéját kevergetve régvolt világba képzeli magát, ahol lovak patkójának kopogása visszhangzott még a falak között. Különleges, egyedi hangulata van a patinás óvárosoknak. Az utcaképet egységessé teszik a kicsit sem egyforma, mégis ugyanolyan stílusban épült házak. Tökéletesen illeszkednek egymáshoz, szinte eggyé olvadva az utca köveivel. Úgy nőnek ki belőle, mintha nem is emberkéz alkotásai lennének, hanem a természet része, mely pont úgy kel életre, ahogyan egy apró magból hajtás sarjad, és fa növekszik előtörve a mélyben nyugvó rejtekéből.

Hasonló romantikus ábrándokba éltem magam, ahogyan Pápa város utcáin kopogott a léptem. A városháza dísztermébe siettünk, hogy tanácskozzunk az egyházunk ügyeiben időnként tanácstalan esperesekkel. Az emeletre érve leültem a terem egyik kéznél levő székére, és gyönyörködtem az elém táruló kilátásban. Más talán semmi szemrevalót nem talált volna a piros cserépkavalkádban, de a maga módján tökéletesen szépnek láttam a háztetőket, kéményeket, apró kis kiszögelléseket, ahogyan az ég kékje felé nyújtózkodtak. Sem a forma, sem az irány nem volt egységben. Az egyik szélesebb, a másik magasabb, íves vagy apró tornyos, mintha nem is ugyanahhoz a házsorhoz tartozna, ami lentről még tökéletes egységben indult. Mintha a növekedésben kibontakoztak volna, a vágyaikat, álmaikat kergetve, nyúlva egyre magasabbra, tágulva a térrel, a kék éggel, szárnyat bontva ott, ahol nincsenek kövek és kötöttségek. Innen nézve olyan vidám, egészen élvezetes a látvány. Egészen más, játékosabb arcát mutatja a múlt komolyságát, örökségét hordozó város. Az ég pedig ölelte, körülfonta őket, minden élet, sarkot, magasat és mélyet, szúrósat és lágyat egyforma keretet adva, hogy a különbözőség ellenére teljes egységbe foglalja őket. 

Mint az emberek, akik ugyanúgy születünk, életet kapunk, a világba érkezünk olyan természetesen, ahogyan a mag sarjadni kezd. Ugyanolyan esendők, gyengék vagyunk mindannyian, bárhol is szülessünk meg. Egy a nyelvünk, a sírásunk, egy az érzés, félelem, szükség bennünk, aztán szépen lassan növekedni kezdünk, és ami kezdetben szinte egyformának tűnik, egészen különböző lesz: magasabb vagy alacsonyabb, karcsú vagy, teltebb. Lágy vagy éppen éles, karcos, határozott élekkel, és ahogyan távolodunk, vagy éppen közeledünk egymáshoz, egyre kevésbé értjük egymást: a kövér miért nem sovány? Az éles miért nem lágy? A magas miért nem jön lejjebb? A mintás miért nem lehet szürke? Ha vidám, akkor túl harsány, ha komoly, akkor rideg, érzéketlen. Miközben mi azt nézzük, sőt keressük, ami elválaszt egymástól bennünket, az ég lágy, simogató kékje, az Isten szeretetének fénye körülfog bennünket. Átöleli a lágyat és az éleset. Lent van a mélységben és fent a magasságban. Számára nincs elérhetetlen, nincs túl fehér vagy fekete, nincs túl kövér vagy túl sovány, számára nincsenek különböző vallások, felekezetek, csak emberek, akik minden esendőségünkkel ugyanúgy a kegyelmére szorulunk mindannyian. Miközben mi azt látjuk, ami elválaszt, az Isten azt adja, ami összetart: a szeretetet, kegyelmet, gondviselő irgalmat, hogy a különbözőségünk ellenére is valljuk: nem személyválogató az Isten. Ámen.