„Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” (Mt 6,6)

Egészen abszurdnak érzem a jelenetet, ahogyan kint ülök a lépcsőn, szürcsölöm az ebéd utáni kávémat és a „turistát” figyelem, ahogyan a templom mellvédjének tetején állva szemrevételezi az udvarunkat.

„Te, nézd már! Itt egy lépcső! Milyen érdekes, itt át lehet menni az udvarba. Aha, egy ház, biztos a gondnok lakik benne.” (A „gondnok” egykedvűen kortyol a kávéjába.) „Innen tök jó panorámafotót lehet csinálni. Úgy, hogy benne legyen az autó… Lát-ha-tó-an e-van-gé-li-kus. De jó pofa, ez van ráírva… Nem, nem a házra, az autóra, meg pipacsok vannak rajta. Biztos valamilyen jelkép… Gyere fel! Nézd meg a virágokat! Rá van futtatva egy rácsra. Azt is fotózd le! Szerinted kié lehet?”

A „gondnok” egyik kezében a kávéscsészét szorongatja, a másikkal egykedvűen, szép csendben jelentkezik. Már meg se szólal, mert ismerős a jelenet, minden évben ugyanaz, naponta többször is újraforgatva. Itt a nyár, és vele együtt megérkezett az első, az életünket látogató turistánk. Szívesen jönnek be a nyitott kapun, majd, mint valami múzeumba, úgy lépnek be a garázsunkba. Teljes nyugalommal átsétálnak az udvaron, leülnek a rózsalugasom alá, szelfiznek, fotózkodnak, időnként a kerti asztalunknál eszik meg az uzsonnájukat, hozzá az 5 négyzetméternyi veteményesemből paradicsomot szakítva. Volt, hogy nálunk keresték a gömbkilátót, jegyet szerettek volna vásárolni a kalandparkba, vagy éppen csak beléptek, hogy sokkal jobb fotót készítsenek a templomunkról. Ha már itt vannak, körülnéznek akár az előszobába is belépve vagy csak nézelődve a kertemben. Ha este nyolckor, lámpafénynél a konyhában vadul integetnek a lányaim az ablak előtt állva, biztos, hogy fönt legalább egy családnyi bámészkodó áll a falnál és nézi az életünket, otthonunkat, mint egy 3D-s mozivásznon. Ők a turistáink. Akik számára látványosság, az épített örökség része lettünk csupán azzal, hogy egy lépcső vezet a parókiához a templomtól. Ha kedvesen megkérjük őket, hogy tartsák tiszteletben a privát szféránkat, a saját apró kis életterünket, mélységesen felháborodnak az udvariatlanságunkon, és időnként válogatott szavakkal adják tudtunkra, hogy nekik joguk van bejönni, leülni, nézelődni, amúgy sem lesz bajunk még attól, hogy miközben mi kint ebédelünk, csendben szemrevételezik az udvarunkat. Lassan hat év alatt csupán ezt az egyet vagyok képtelen megszokni: azt, hogy nyitott könyv az életünk és nincs egy zsebkendőnyi terület, ami védve lenne a kíváncsi szemek, vagy éppen a sétálgató turisták elől. Persze lehetnék vendégszeretőbb is: felszolgálhatnék frissítőt, talán egy szelet tortát is, beszélgethetnék órák hosszat mutogatva a rózsáimat vadidegen embereknek, de beismerem, önző vagyok. Szükségem van arra, ami csak a miénk, ahol magunk vagyunk, ami az otthonunk, az erőgyűjtés, feltöltekezés, a nyugalom és a meghitt pillanatok, együttlétek helyszíne. Ahol nincs más, csak MI. Nincs udvariaskodás, csupán az őszinte érzelmeink, a nevetésünk vagy akár bosszankodásunk. Ahova elvonulhatunk akkor, amikor nem másra vágyunk, hanem egymásra és nincs kötelesség, munka, hivatás, csak a család és azok, akiket szívesen látunk hosszabb-rövidebb időre a legbelső életterünkben.

A belső szoba – így fogalmazza meg Jézus. Szükségünk van az életünkben és az imádságunkban is arra, hogy időnként távol legyünk másoktól. Szükségünk van az Istennel való találkozásban, beszélgetésben, hogy ne legyenek „turisták”, zavaró körülmények, hogy ne terelje el semmi a figyelmünket a vele való kapcsolattól, együttléttől. Ma talán azt mondanánk, én-idő. Jézus belső szobának nevezte, amely az erőgyűjtés, a lélekben való feltöltődés, a meghitt pillanatok megélésének a helye és ideje. Az Istennel való kapcsolatomban is kell, hogy legyen egy hely, ahol őszinte lehetek csak vele, ahol nincs kényszer, csupán az örömöm vagy a könnyem, amit csak neki vallok meg. Azt, ami nem másra tartozik, csakis az Istenre. Ahol az Atya és én MI leszünk. Ahol letehetem a lelkem minden terhét és megszabadulhatok attól, ami nyomaszt, vádol, aminek a terhét az Isten ereje nélkül képtelen vagyok tovább hordozni. Szükségünk van egy legbelső, védett helyre ahol minden, amit vallok, titokban marad. Egy belső szoba, egy hely, egy fél óra, ami csak a tiéd és az Istené. Legyen időd magadra, az érzéseidre, a gondolataidra. Legyen időd az őszinte bizalomra, az Isten szavának meghallására. Legyen egy belső szoba, ami a tökéletes csend, a védett otthon, ami senki másé, csakis az Istené. Ámen