„Keressétek az URat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van!” (Ézs 55,6) 

Szemmel láthatóan a fejemre nőttek. Alapjában véve nem nehéz, hiszen éppen, hogy elkerülöm a 160 cm-t, de a nagykönyvben nem egészen így volt megírva. A „Piano” nevű rózsa végleges mérete 100-130 cm, ez pedig szinte vetekszik az én magasságommal. Mire kinyílnak a sötétpiros, tömvetelt virágfejek, talán csak sámlira állva érhetem fel őket, hogy megillatozzam a bársonyosan fénylő, illatos sziromkelyheket. Figyelembe véve a helyet, a napos és árnyékos órák számát, a talajt, a meghódítható területet, igyekszik a „nagykönyv” szerint ültetni az ember. Gondosan megtervezi a növény helyét, és máris lesz egy elképzése arról, hogy milyen legyen majd egy szép napon a végeredmény. Így indulok én is minden évben, de valahogy sosem az, és sosem úgy lesz a növekedés és a kiteljesedés, mint amire kezdetben számítottam. A rózsa tövében magasló liliomra is pontosan emlékszem, mikor ástam oda, de cseppet sem számítottam arra, hogy évről-évre ez is egyre nyúlánkabb lesz és mind jobban az ég felé törekszik. Az-az érzésem, hogy most lépett a kertem a kamaszkorba, amikor az addig édesen bájos gyermek hirtelen nyúlni kezd, a fejemre nő, és egyre nagyobb önállóságot, szabadságot, teret követel magának. Cseppet sem szemrehányás ez a részemről, sőt, még élvezem is, ha valami eltér az átlagtól kissé renitens módra, csupán az őszinte döbbenet, a meglepetés varázsa az, mely időnként magával ragadja az embert. Közben lapozza a „nagykönyvet”, értetlenül bámul a szemmel láthatóan rebellis növényeire és próbálja megérteni, miért nem kiszámíthatóbb, pontosabb a növekedés, miért nem olyanok, mint ahogyan az számukra hivatalosan elő van írva. A válasz persze egyszerű: ők nem olvasnak sem kisebb, sem nagyobb könyvet. Fogalmuk sincs, milyennek kellene lenniük, csupán növekednek, ahogyan a napfény, a tápanyag, az eső és a gondviselő Isten adja. A probléma nem velük van, hanem sokkal inkább magamban kell keresnem, aki akarok, elvárok és szeretem, ha minden az én terveim szerint alakul. 

Miközben szemlélem a kisebb-nagyobb virágaimat, bentről hangos csatazaj üti meg a fülem, ahogyan a kisebb és a nagyobb szokás szerint vitatkozik egymással. Szinte egyik napról a másikra az addig tökéletes összhang és egyetértés 180 fokos fordulatot vett és minden megváltozott. A helyzet ismerős, hiszen nem történt más, mint a 13 éves, sorban a harmadik gyermekünk is kamaszodni kezdett. Hirtelen megnyúlt, büszkén szemlélte, hogy magasabb nálam és a nővérénél is. Elkezdte a saját akaratát érvényesíteni, és miközben kiforrja magát a személyisége és megtalálja az út végén az igazi, felnőtt önmagát, még sok harcon, küzdelmen fog átmenni másokkal és saját magával is. A legtöbb szülő retteg a kamaszkortól. Hiszen a születése pillanatától van egy elképzelésünk arról, hogy milyen lesz majd a gyermekünk. Neveljük, szeretjük, gyönyörködünk az édesen bájos kisgyermekben, akiből egyik napról a másikra nyurga kamasz lesz és hirtelen csodálkozva, kissé értetlenül próbáljuk értelmezni a megváltozott helyzetünket. A nagykönyvben pedig az van megírva, hogy kezelhetetlen lesz az addig édesen bájos gyermek. Öntörvényű lesz, lázadó, és nincs más út, mint a túlélésre játszani az éber szülőknek. Utána olvas, tervez, készül rá, számít a változásra, aztán mégis meglepődik, mert a „nagykönyvet” a gyerekek sem olvasták, semmi sem úgy történik, ahogyan várnánk vagy akarnánk, mert ahogyan nincs két egyforma személyiség, úgy nincs két egyforma út sem a felnőtté válás folyamatán. Egyetlen lehetőség van, elfogadni, hogy időnként rebellisek, türelemmel viselni és figyelni, kísérni, ahogyan a magasba törnek. Néha metszegetni, gyomlálni, törni a vadhajtásokat és engedni, hogy kiteljesedjenek, változzanak, felnőjenek nem a könyv szerint, hanem úgy, hogy a saját útjukat járják végig. 

Így enged bennünket is növekedni az Isten. Szabad akaratot adott, hogy miközben a saját utunkat járjuk, mindig dönthessünk, hogy mit választunk, merre indulunk. Engedi azt is, hogy távolra kerüljünk tőle. Időnként hagyja, hogy kiszolgáltassuk magunkat a rossz döntéseinknek és viseljük sokszor húsbavágóan a fájdalmas következményeket. Igéjében szól és figyelmeztet, de nem erőszakkal, csupán úgy, mint ahogyan szülő a kamasz gyermekét, aki tudja, hogy eljön az a pont is, amikor elengedi a kezét és csak bízhat abban, hogy visszatér időnként a szülői házba. Kamaszodunk, növekedünk a hitben. Kiforrunk, alakulunk, míg egyszer teljes szívvel rátalálunk az Istenre. Keressünk az utunkat, a célunkat, amiért érdemes egy életen át küzdeni, kitartani, keressük a támaszt, a biztos pontot, amihez mindig visszatérhetünk és igazodhatunk. Miközben annyi mindent próbálunk, kutatunk, lassan ahogyan a hitben felnövünk, rájövünk, hogy végig az Urat keressük. Megértjük, hogy mindent értünk tett, mindig a javunkat akarta. A figyelmeztetéssel, feddéssel csupán óvni, védeni akart minket a felnőtté válás útján. Ahogyan a kamasz is egyszer megérti, hogy nem ellene, hanem érte vagyunk, mi is megértjük az Isteni szót, szándékot. Ő pedig úgy szeret bennünket, amilyenek vagyunk. Kissé rebellisek, renitensek, cseppet sem átlagosak, tüskések vagy illatosak. Nem akar mást, csupán azt, hogy vele és általa elérjük azt a jót, amit születésünk pillanatától lelkünkre helyezett az Isten. 

Csak keresnünk kell Őt, mert megtalálható, segítségül hívnunk, mert közel van! Halljuk meg az Isteni szót, mert általa, benne az élet van. Ámen