"Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság…" (Zsolt 139,11-12)

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató tud lenni a futózáporokkal tarkított idő. Az egyik pillanatban még süt a nap, néhány perccel később szakad az eső. 1 perc napsütés, 20 másodperc eső, én pedig versenyt futhatok az idővel, hogy kirakjam és behordjam a mosott ruhát, amit nagyjából háromszor öblített át az elszáguldó záporeső. Mintha egy futóverseny rajtjánál állnánk: a felhő és én. Ha elindulok a terasz alól, rázendít és árasztja a hideg cseppeket a nyakamba, ha visszabújok, ő is elvonul, csendben marad és lapulva várja a kellő pillanatot, hogy a hátamra küldje a vacogtató hidegzuhanyt. Végül feladom, leülök a teraszra és várom a kibontakozást. Először még folytatódik a csiki-csuki, aztán az eső áll nyerésre, hatalmas cseppek érkeznek, és nagy erővel csapódnak be, mint valamiféle kisebb kamikázerepülők a földre. Néhány perc, és máris hatalmas tócsák gyülekeznek. A lépcső előtti járdaszakaszon egy kiadósabb zuhé után szinte bokáig ér a pocsolya, ahogyan most is. A felhők elvonulnak, kisüt a nap. A vizes terméskő langyos a mezítlábam alatt. Beletrappolok a vízbe, hidegebb mint vártam. Ha lábat áztatni nem is jó, azért valami haszna mégis lehetne. Mondjuk, úszhatna rajta egy apró kis hajó. A betegállomány utolsó napját töltő óvodásnak tetszik az ötlet. Sárga origamilapot hajtogatunk, aztán pizsamásan, anyjához hasonlóan mezítlábasan tapicskol, és vízre bocsátja a kis hajót. Nem kell sok idő és az apró lélekvesztő az oldalára dől. Szépen lassan beszívja a vizet a vékony papírlap. Átitatja, telítődik vele és végül elnyeli a tócsa mélye, hogy csupán egy ázott papírfecnit húzzunk ki belőle. 

Időnként így sodródunk mi is. Kitéve a viharnak, versenyt futva az idővel, a mindent ellepő fellegekkel. Ott állunk a rajtnál, a mélység és az emberi lélek. Próbálunk fennmaradni, megmaradni az igaz, egyenes, keskeny úton, próbálunk előre nézni, a fénybe, de a tekintetünk húzza a sötét mélység, és ha nincs erőnk ellenállni, erősnek maradni, ha nincs támasz, kapaszkodó, átitatnak a bűn és a kísértés hideg cseppjei, és mint valami kamikázerepülők csapódnak a lelkünkbe ezer szilánkot, sebet hagyva maguk után. Sodródunk a kétségekkel, a gyötrődéssel, mint egy kishajó, amely gyenge, törékeny és könnyen átitatja, mélybe rántja a bűn, a világ, a félelem és minden, ami körülveszi az erőtlen testet.

Van, amikor azt gondolom, hogy elnyel a sötétség és éjszakává lesz körülöttem a világosság, amikor ki tudja, hányadszor csalódok magamban és emberekben. Amikor elfogyni látszik a remény és már alig van erőm küzdeni a világ ellen. Amikor alig van más, mint csüggedés, könny és szomorúság, amikor a mélység húz és a kilátástalanság… akkor is van remény. A felhők elvonulnak, a pocsolyák felszáradnak, a víz apad, a hideg helyett langyos meleget érzek a talpam alatt. A vizes, hátam nap sugara melegíti. Sötétre zárt szemem fény élesztgeti. A mélység sekélyebbé válik, a hajó vékony, gyenge teste gyorsan szárad és bár nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt, akkor is megmarad, nem veszik el akkor sem, ha megjárta a sötét mélységet. A kegyelem a sötétben is fényként ragyog. Az irgalom a mélységből is felfelé emel. A szeretet melegével átjárja a testem és a könyörülő Isten erős karjával magához emel. Megszárít, vigasztal, erőt ad és megtart, hogy legyen miért, legyen kiért újra kezdenem. Ámen