„Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.” (Péld 27,19)

Napok óta próbálok egy igazán jó fotót készíteni a rózsáimról. Megragadni és másnak is továbbadni azt a gyönyörű sziromtobzódást, amely messziről magára vonzza a tekintetet. A hajnali derengésben szinte világítanak a pergolán a krémsárga virágfejek, gyümölcsös rózsaillatot árasztva maguk körül. Alattuk az „Eden” pompázik szó szerint paradicsomi szépségben. Egészen megkapó látvány, ahogyan végigkúszik a kőfalon, és sorban ontja a kívül krém, belül sötétrózsaszín virágfejeit. Mellette a másik bokrot ellepik a rózsaszín, mirhaillatú rózsakelyhek. Ha egy bizonyos szögből nézem, szinte a lomb zöldjét sem látom, annyi virág omlik egymásba fodros szoknyáját egyre szélesebbre tárva.

Gyönyörködtem, és fotóztam reggel, aztán a legnagyobb déli napsütésben. Esőben, csöpögős szárítkozásban, este szinte félhomályban, közelről és távolról is próbáltam lencsevégre kapni a lassan szirmukat hullató szépségeimet. Persze ez a „lencsevég” a telefonomat jelenti. Nem kétlem, hogy egy profi géppel, objektívvel, hozzáértő szemmel és beállításokkal gyönyörű képek készülhetnének, de egy laikus beéri azzal is, ha a telefon négy lencséje közül legalább az egyik használható és meggyőző módon fényképez. Napok óta tesztelem őket, de eddig egyik sem nyerte el a tetszésem. Homályos, kivétel nélkül mind. Arra ugyan számítottam, hogy a színek nem lesznek ugyanolyanok, hogy a látvány, amit a szemem befogad és teljes egészében lát, a fotón csak töredékes lesz, ahogyan egy pontba szűkül a világ. Értem és megértem, azt viszont kevésbé, hogy miért nem tudok egyetlen éles képet sem készíteni. Miután próbáltam mozdulatlanná dermedni, a készüléket egy stabil pontra helyezni, próbáltam a beállításokon változtatni, szűrőt használni, úgy döntöttem, feladom. Csodálom őket így, egészen közelről vagy éppen távolról, és aki beles a kertbe a járdán elhaladva, az is sejthet valamit az apró csodából, ami színnel tölti meg az udvarunkat. Fogtam a telefont és a farzsebembe csúsztattam. Rutinos mozdulat, legtöbbször odakerül. Ránéztem a kezemre, amelyen még a dézsából kihalászott hínár, egy kis sár, éticsiga nyálkája és néhány apró kakukkfű levél maradványa látszódott. Újra kézbe vettem a telefont és a hátulján ugyanez a maszatelegy volt látható, ahogyan egy lendülettel mindent rákentem a tokjára, képernyőjére és természetesen mind a négy lencséjére.

Hivatalosan biztos nem ez a módja, de ráleheltem az üveg felületekre és a pólóm szélével tisztára töröltem mindegyiket. Sokat nem szoktam törődni velük. A legtöbbször csak végighúzom a combomon a nadrágomba törölve, de be kellett látnom, hogy a „gondosan” megtisztított lencsével egészen más lett a fotó és az összhatás. Persze így sem tökéletes, de sokkal jobb. Csak tisztítanom kellett, javítani ezáltal a látásomon, hogy élesen, egyértelműen lássam a különbséget és tisztán tudjam látni és láttatni azt, milyen mulandó szépséggel örvendeztetnek meg a rózsáim.

A szememmel talán még nincs nagy baj, mégsem érzem, hogy tiszta és jó lenne a látásom. Mintha folyamatosan homály lenne rajta, de nem hínár, csiganyálka, hanem a saját naivságom az oka. A rózsák egyszerűen szépek. Nem tudnak és nem is akarnak másnak látszani, mi pedig emberként a megtévesztés mesterei vagyunk. Bármilyen külsőt képesek vagyunk magunkra ölteni és megtéveszteni hosszabb vagy rövidebb időre az egész világot. Még hamis örömöt, kedves mosolyt, jóságot is játszani tudunk, miközben az élet hatalmas színpadán belemerülünk az aktuális szerepünkbe. Én pedig a homályos lencsén át hiszem a jót, az igazat vagy éppen a közönyt, az elutasítást attól függően, hogy melyik szögből nézem az emberek arcát. Csalódok, csalódunk. Hol keserűen, hol kellemesen. Ítélünk, ítélkezünk és homályos lencsén át bíráljuk az embereket. Mert amíg csak a külsőt látjuk, semmi sem egyértelmű és tiszta. Amíg csak arra koncentrálunk, ami látható, érzékszerveinkkel befogadható, addig sosem lesz éles és tökéletes a kép. Addig csak elmosódott felszín lesz, ami megjelenik előttünk. Ha merünk mélyebbre látni, ha merjük megtisztítani a tekintetünket attól, ami csak a kívülről láthatóig jut, akkor ismerjük meg azt, hogy mi a valóság. Ha egymás szívébe látunk, ha nem félünk megismerni és megérteni, akkor látjuk meg az ember igazi szépségét és értékét. Hogy milyen is egy ember, az a szívében látszik leginkább. Ez az egyetlen, ami fontos, ami lényeges, minden más csak a felszín csupán. Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember, mert ott válik el élesen egymástól, mi az igaz és mi ámítás. Ott dől el, mi jóság és mi hazug játék csupán. A szívében ismerhető meg az ember annak, aki mer nemcsak a szemével, hanem a szívével látni, mert csak az jut el a másik lelkéhez, igazi lényéhez, aki tud szeretni, őszintének lenni, ítélkezés nélkül, megértéssel tekinteni a külső mögé, az igazi embert, érzőt, csüggedőt vagy örvendezőt, testvért a Krisztusban, felebarátot a bajban, a megváltásra szorulót meglátni, aki pont olyan, mint én, pont olyan, mint amilyenek mi mindannyian vagyunk. Ámen