„URam, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.” (Zsolt 139,1-3)

Arcfelismerő program. Egy év és egy kamasz kellett ahhoz, hogy a telefonom újabb okossága kiderüljön számomra. Ujjlenyomat olvasó, számkód, rajz, egyszerű csúsztató mozdulat az üveg kijelzőn, és a beállítástól függően máris feloldottam a képernyőzárat. Kivéve, ha túl sokáig áztattam a kezem a mosogatóvízben vagy éppen a dagasztástól ragacsos tésztacafrangok takarták be az ujjbegyem. Olyankor sem ujjlenyomatot, sem pedig érintést nem érzékelt az okosnak becézett készülék. Mivel a: „Hogy az a búbánatos nyavalya törje fel a záradat!” nyomatékos felkiáltásra sem történt változás, elkönyveltem, hogy hangvezérlés sincs benne. Aztán jött a 16 éves, a „Z generáció” kütyübűvölője, és lelkesen mutatta a saját telefonján a záróképernyőn megjelenő smile mosolygós arcát. „Anya, próbáljuk ki, hogy a te arcoddal is működik-e!” Bután bámultam a képernyőre, vártam a pillantásom varázslatos hatását, a csodát, amiről fogalmam sem volt, hogy mi lesz, de talán megtörténik velem is. Túl sok reményem nem volt, mert a kissé szomorú bernáthegyi szemeimmel nem igazán szoktam bűvölgetni, de ki tudja, mire képesek ezek a fantasztikus okosságok. Néhány másodperc múlva a mosolygós arc szomorúra váltott és egyértelműen jelezte, hogy nem hasonlítok a memóriájában rögzített archoz, így nem vagyok jogosult a telefon használatára. Hát, igen. Csak nyomokban hasonlítunk a nagylánnyal egymásra, de ha már újabb tapasztalattal gazdagodtam, beállítottam a saját telefonomon is az arcfelismerő alkalmazást. Rövidesen visszamentem „Z” generációs gyerekbe, aki szórakoztatónak találja, hogy próbának veti alá az „újdonság varázsát”. Kíváncsi voltam, hogy úgy is felismer-e, ha hunyorgok, grimaszolok, ha a szám mosolyra húzom, vagy éppen lefelé görbítem. Ha bárki látta volna az olcsó játékomat, talán Rowan Atkinson Mr. Bean-je jutott volna eszébe, aki pont így, sután, mulatságosan tesztelte volna a készüléket. Az alkalmazás tényleg okos. Nem tudtam becsapni. Felismert szomorúan, vidáman is. Felismert szinte félálomban és edzés után csatakosra izzadva is. Felismert a könnyeimen keresztül és úgy is, ha az elkenődött szemfestéktől pandamaci karikák éktelenkedtek a szemem alatt. Csupán egy alkalom volt, amikor csődöt mondott: az arcomat félig takaró maszk alatt nem tudta értelmezni varázslatos pillantásomat. Mindenhogy tudta, hogy én vagyok, hiszen belé kódoltam az arcomat. Mindegy volt, hogy könnyekkel, fáradtsággal, örömmel vagy csüggedtem pillantottam a lencsébe, felismerte, hogy én vagyok. Ismert az őszinte érzéseimen, a grimaszaimon keresztül is, csupán a maszk, az álarc mögött maradt rejtve a valóság. 

Ha egy telefon erre képes, mennyivel inkább az, Aki teremtett, életet adott, lelkét lehelte belénk! Kódolva vagyunk benne, a szeretetében. Elég rápillantanunk és azonnal lát, felismer mindent. Egy pillanat alatt megvizsgálja nemcsak az arcunkat, hanem a mosolyunk vagy a könnyeink mögött a szívünk, lelkünk legmélyebb érzéseit. Gondja van ránk, munkában és pihenésben, Tőle messzire sodródva és egészen a közelében. Ha eltakarjuk arcunkat, ha leplezzük az igazi valónkat, akkor is lát, felismer, mert az Isten a szívek vizsgálója. Ha nem mindig érezzük jelenlétét, ha nem szól, nem ad választ kérdéseinkre, akkor is tudnunk kell, hogy terve, célja van velünk. Néha elengedi a kezünk, néha egyedül kell tapasztalnunk, küzdenünk, ahogyan gyermeknek a felnőtté válás útján, de mindig ott van, figyel, ismer, megtart, erőt ad, kézen fog a legnagyobb szükségben. Amit rossznak, nehéznek élünk meg, Vele, ha nehezen is, de elhordozható. Ami vihar, mindent elnyelő mélység, Vele szűnik, csitul és lassan elcsendesedik. Vezet bennünket minden utunkon, életünk minden napján nemcsak a földi utunkon, de az igazi célunk, végső otthonunk, az örök élet felé is. Ámen