„A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Péld 15,15)

„Bezzeg az én időmben még mások voltak a gyerekek!” Néha azon kapom magam, hogy „mamósodok” és ehhez hasonló bölcsességeket fogalmazok meg sóhajtozva, kötött vállkendőmet igazgatva egy csészényi tea mellett. Persze csak képletesen szólva, mert se mamó, se vállkendő, se tea nem jöhet nálam szóba még legalább huszonöt éven keresztül. A sóhajtozás viszont igaz, bár legtöbbször csak meghallgatom, ahogyan szülők panaszkodnak a gyerekeikre: „Mi még tudtunk játszani és nem csak a telefont nyomkodni.” Bandáztunk, sárban dagonyáztunk, fára másztunk, bújócskáztunk, barátkoztunk. Bicikliztünk, fociztunk sokszor estébe nyúlóan. Mi még gyerekek voltunk, bezzeg ezek a mai fiatalok!

Tény, más kor, más generáció, más értékrend, de valljuk be őszintén, mi hagyjuk, hogy így legyen. Mi adjuk a kezébe a telefont már két évesen. Mi féltjük, tiltjuk már-már majomszeretettel attól, hogy élményeket szerezzen: „Ne fuss, mert elesel! Ne mássz fára, leesel! Sáros kézzel ne egyél, mert beteg leszel! Biciklihez térdvédő, kesztyű, sisak, mert könnyen bajod eshet. Kerüld ki a pocsolyát, mert vizes leszel! Ne menj közel, mert beleesel!”

Mi mást tehetne a mai gyerek, mint hogy lájkokat gyűjt, ha élményeket veszélyes? Régen fára másztunk, és csak ritkán estünk le. Nyakig sárosan értünk haza, hogy a fürdővíz is tejeskávé színű lett. Hajtottuk a biciklit lefelé a dombon időnként nagyot esve. Gyűjtöttük a horzsolásokat, a kék-zöld foltokat, kígyót, békát, ebihalat és sokszor azt sem tudták, hol vagyunk, mert sötétedésre értünk csak haza. Ezek a gyerekek már nem olyanok, mint mi voltunk, mert az élményeket vesszük el tőlük. A lehetőséget, hogy felnőjenek, önállóak legyenek, mert agyon féltjük, szeretjük őket. A kényelmet választjuk, a csendet, a saját nyugalmunkat, a néhány óra pihenést a munka után, hiszen addig sem kér, szól, zajong a gyerek, míg a telefon képernyője köti le a figyelmét.

CIÓ! Néhány nap és „VAKÁCIÓ!” tarkállik az iskolai táblákon. Utolsó napokban már alig tanulunk, inkább kint vagyunk a kis iskolánk udvarán. Ahogyan a padon ülök és egy apró kavicsot bámulok a földön, egy csupasz láb trappol el az orrom előtt. Hamarosan csattog mögötte egy másik, aztán követi még három poros, szutykos mezítlábas leányzó. Belegázolnak a porba, szinte bokáig süllyednek benne. Futnak a fűben, aztán leheverednek, és csupasz lábaik kalimpálnak az ég felé meredve. A fiúk pókot találnak, rögtön egymásra licitálnak, hogy ki meri megfogni és a lányokat ijesztgetni, akik a gondolatra is sikoltozva ugranak egy művészit és látványosat. Lajoska egy bottal a porba rajzol, a másik oldalon halott bogarakat ásnak el. Hintáznak, fociznak, fogócskáznak és boldogok. Tiszta öröm ül az arcukon, a gondtalan, önfeledt gyermekkor. Gyerekek, ha engedjük, hogy azok legyenek, ha megtanítjuk, hogy van feladat és kötelesség, de mellette lehetnek igazán gyerekek. Olyanok, mint mi voltunk. Ősszel lelkesen segítenek Attila bácsinak összegyűjteni a lehullott falevelet, hogy aztán hatalmasakat ugráljanak bele. Egy-egy kiadós eső után hasalnak a pocsolya mellett és botokat, leveleket úsztatnak benne, hogy aztán nyakig sárosan érkezzenek a tanterembe. Bogarat keresnek, méhecskén segítenek, bandáznak a mászóka tetején és néha horzsolásokat, zöld foltokat is gyűjtenek, még ha közel sem annyit, mint mi gyűjtöttünk gyerekként.

Vidámak, jókedvűek és szeretnek iskolába járni, mert lájkok, jegyek helyett elsősorban élményeket szereznek. Időnként hibáznak és hibázunk, mert nem vagyunk tökéletesek, de amíg lehet, maradjanak igazi gyerekek. Az ő napjuk még borús időben is ragyog. Ha szomorúság fellege érkezne, gyorsan tova is suhan. Mindennap ünnep, fény, ragyogás a számukra, mert örülni tudnak a legkisebb apróságnak is. Fűszálnak, hangyának, mezítlábas futkározásnak.

Felnőve hány napunk ilyen ünnep? Amikor az önfeledt örömünk, a tiszta mosolyunk aranyozza be a napunk? Tudunk-e még bízni, ráhagyatkozni az Istenre nem aggodalmaskodva, túlgondolva, csak hálával, örömmel fogadva az életünket engedve, hogy semmi ne árnyékolja be az örömünket? Van-e ünnepünk, örömünk, hogy mezítláb trappoljunk egy pocsolyába, hogy megmentsünk egy méhecskét, összebújva sugdolózzunk az élet nagy titkairól? A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek mindig ünnepe. Ha van bizalmunk, nem csüggedünk, és ha van hitünk, mindig lesz bizalmunk is az Istenben. Gyermeki, amely tudja, hogy kezében van az élete és Ő gondot visel róla. Tiszta és őszinte, amely tudja, hogy aggódásával egy nappal sem nyer többet, csak az örömét, ünnepét veszíti el, amire az Isten gyermekeként minden nappal lehetőséget kapott. Amíg lehet, maradjunk gyerekek, akik a feladatok, kötelességek mellett az Istentől kapnak lájkokat és nem múlandó kincseket, hanem élményeket gyűjtenek. Ámen