default_mobilelogo

Napi falat

2021. július 28., szerda

„De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (1Kor 12,11)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézs 53,10) 

Lassan kúszik az árnyék. Csendben, szinte észrevétlenül hasít egyre nagyobb darabot a templom napsütötte, hófehér falából. 

Boglári templomunk egyik legszebb része a körbefutó üvegfelület, amely szinte egybenyitja a teret a várdombon körbefutó erdős szegéllyel. Tökéletes az összhang a természet és a templom világos, fénytől ragyogó falai között. Ami az épület szépsége, az egyben a hátránya is, hiszen lelkészként nem egyszer állok talpig feketében a szikrázó napsütésben hunyorogva. Délután öt óra tájban éppen szembe érkeznek a sugarak teljes fénnyel, meleggel borítva az oltárnál állókat. Izzadtam már közösséget vállalva öltönybe bugyolált vőlegénnyel, keresztelőre érkezőkkel. Kiállításmegnyitón vagy éppen orgonakoncerten, vasárnap pedig a tervező, Nagy Tamás tiszteletére rendezett emlékkoncerten vállaltam szolidaritást, ha csak gondolatban is a virtuóz módon játszó művészekkel. A koncert vége felé egy árnyék kúszott felfelé a falon. Egyre magasabbra, egyre élesebben. Miközben az egyszerű, fából ácsolt kereszt fentről sugárzó, ragyogó fényben fürdött, alulról sötét árnyék kúszott felfelé lassan, de annál élesebb kontúrt vetve a falra. A templom csillárjának csupán a sziluettje látszott. A függesztéssel együtt olyan volt, mintha csak egy hatalmas daru készülne felemelni és a kereszt fölé helyezni egy méretes töviskoszorút. A kereszt dicsősége és a szenvedés mélysége. Néhány percre a fény és az árnyék változása a tökéletes hitvallássá vált a számomra. 

Az igaz, a tiszta, a bűntelen, akinek dicsősége az egyszerű alázaton át is ragyogott. Fénye, tiszta ragyogása nem a földről, hanem fentről, az Istentől származott. Lentről csupán árnyék vette körül. Szépen csendben egyre feljebb kúszva, egyre nagyobb teret hasítva körülötte, míg végül töviskoszorú, szögek vasa ejtett sebet rajta ott a kereszten. A sötétség látszólag győzedelmeskedett, úgy tűnt, mindent elnyelt és a remény semmivé lesz, de dicsősége még ott, a kereszten is ragyogott az Istentől jövő égi fénnyel, hogy nem kudarc ez, hanem győzelem, mert az Úr akarata célhoz jutott vele. 

Az akarata pedig rólunk szól, mi magunk vagyunk. Bennünket akar az Isten, az életünket, az üdvösségünket. Az akarata, hogy legyen reménységünk és legyen szabadulás a bűneinkből. Mert az árnyék ott van körülöttünk. A sötétség elnyelni akarja az életünket. A bűn, harag, önzés, irigység, a félelem, az aggodalom, a kísértés egyre feljebb kúszik bennünk csendesen, szinte észrevétlenül, hogy mire észrevesszük, már éles kontúrként jelenjen meg az életünkön, és végül a sötétség, bűn, halál uralkodjon rajtunk. 

Miközben néztem a falon a fény és az árnyék valósnak tűnő játékát, egy kis vers ütött tanyát, a gondolataim félreeső sarkán:

„Ahol a fény az árnyékkal összeér, 
ott az Isten az emberhez közel lép.”

Mindig van határ, ahonnan még visszafordulhatunk. Mindig van egy pont, ahol még mentő kezet kapunk. Mindig dönthetünk úgy, hogy kilépünk az árnyékból a világosságba és engedhetjük, hogy Krisztus fénye tisztítsa, ragyogja be az életünket. Nem mindig kellemes, mert megvakítja a hiúságunkat, elbizakodott önzésünket, hamis vágyainkat. Melege leolvasztja a mázat, amivel leplezzük igazi valónkat. Vakít, bánt, fáj a tisztasága, mert megláttatja azt, hogy mennyi bennünk a sötétség, de ott, abban a pillanatban tudnunk kell, hogy nem vagyunk egyedül. A kereszt diadala felettünk is ragyog, az élet fénye áthatol síron, halálon, mert a végső diadal a meghalt és feltámadott Krisztusé. Ámen