„Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” (Mt 13, 14-15)

„Hapci!” Egy udvarias átlagember ilyenkor azonnal reagálna, hogy „Egészségedre! „ Egy udvarias, de cseppet sem átlagember viszont rögtön értené, hogy valami furcsán szokatlan, érthetetlen szó vagy mondat hagyta el a száját, legalábbis, ha a mi otthonunkban tartózkodik. A hangutánzó szó egyedi használata nálunk a nagylánytól eredeztethető. Az esti beszélgetésekben, ha valami „bonyi”, túl elvont, érthetetlen, csűrcsavar vagy egyszerűen túl idegen hangzású volt, egy egyszerű hapcival reagált, mielőtt egészen másra terelte volna a beszélgetést. Kifejező a reakciója: az általam kimondott szó vagy mondat pont annyira volt számára értelmes, mint egy artikulálatlan tüsszentés, véletlenszerű hangok keveredésével. „Hapci!” Azóta hivatalosan is bevezetésre került a családi szótárunkban. A kicsi elég gyakran hapcizik látványosan, én pedig egyre gyakrabban érzem egy-egy beszélgetésben vagy csak úgy, az emberek, az egyházunk, a társadalom szemlélésében, hogy egy egész sorozatnyi hapci kívánkozik ki belőlem. Volt idő, nem is olyan régen, amikor azt gondoltam, nem lehet bonyolultabb az emberi viselkedés és lélek. Amikor azt hittem, innen már csak felfelé haladhatunk, olyan mélyre süllyedtünk a saját magunk és a szabadságunk istenítése közben. Aztán kiderül, hogy még mindig van lejjebb. Egyre lejjebb és ki tudja, milyen mélyre süllyedhet még az ember. Talán nem is ő választja, de nem is küzd ellene, hanem hagyja, hogy lefelé húzza a hitetlenség, a bűn, a gyűlölet mocsara. Az Isten helyébe lépett a szabadság és szabadosság oltára. Jogom van bárkivé és bármivé lennem akár úgy, hogy egyetlen mozdulattal átszabom az egész életem. Jogom van a hit nevében csupán szemezgetni a Szentírásból saját képmásomra alakítani az Istent és örökérvényű üzenetét. Jogom van Krisztussal együtt imádni a napot, a holdat, mantrázni a keleti vallás és filozófia mozdulataival idegen istenek előtt leborulva, miközben kereszténynek is vallom magam. Jogom van gyűlöletet szítani és gyűlölködni, hiszen annyi lehetőséget kapok rá nap mint nap. Jogom van vádolni és vádaskodni, hibáztatni bárki mást a saját bűneim, elrontott életem miatt.

Közben látjuk, halljuk, tapasztaljuk, hova vezet mindez. Másfél éve megijedtünk, féltünk, imádkoztunk, az Istenhez fordultunk és összefogtunk együtt, egymásért akár ismeretlenül is. Ma pedig? Elég végignéznünk tágabb, szűkebb kapcsolatainkon, nemzetünkön, a világon, de talán sokkal inkább magunkon, hogy mennyi kompromisszumot kötünk a bűnnel, hitetlenséggel. Hányszor szól hozzánk az Isten szava, hányszor látjuk hatalmának erejét, a máskor pedig türelmes szeretetét és mégsem értjük, nem jut el a szívünkig életet adó szava. Nézzük, de nem látjuk igaz hittel, hogy az Isten kezében van az életünk. Mintha Ézsaiás próféta szava, amelyet Jézus megismétel a tanítványoknak, most, ma, nekünk szólna. A kemény szívűeknek, a hitet Isten nélkül keresőknek, az igazságát homályossá tevőknek, a szabadság, önzés, gyűlölet, a pénz és az ember oltárát építőknek. Vajon meddig van a még lejjebb? Vajon hol van az a pont, amikor elengedi kezünket az Isten? Meddig ad időt és vár még a megtérésünkre…?

Szívemből fakadna imádságként egy egyszerű „hapci” az Isten felé:

„Hapci Uram, mert nem értelek, miért vársz még mindig? Látod még a reményt, mielőtt végleg elvesznénk? Még mindig szeretsz bennünket Uram, de miért? Miért szeretsz még mindig, ha mi már egymást, Téged, igazságodat sem tudjuk szeretni? Talán már Te sem értesz minket Uram. Egyre messzebbről látjuk tekinteted. Egyre halkabban halljuk hangodat a világ zajában. Gyógyíts meg minket Uram! Tisztítsd meg szívünket, lelkünket és add, hogy megértsük újra életre hívó szavad.” Ámen