„Az ember lelke az ÚRtól kapott mécses, egészen átkutatja a test belsejét.” (Péld 20,27)

Heuréka! Szinte euforikus örömmel szemezgettem a csinos kis kék csomagolással a diabetikus termékek polcain. Annak, ha az ember cukorbeteg, de kordában tartja és szigorú önfegyelemmel kezeli, csupán egy hátránya van: lemondani a krémes csokoládékról, kekszekről és egyéb nyalánkságokról, amik édesebbé teszik az amúgy nagyon is jóízű életet. Persze lehet válogatni így is a cukormentes próbálkozások között, de bármilyen ínycsiklandozóak legyenek, valahogy az íz mégsem olyan, mint amilyennek a cukorral édesítetteket megszoktam. A gyerekkorom kedvenceit pedig már végképp ne keressem, mert cukor ide, cukor oda, sokat változott édességek terén is a világ. Ezért is szemezgettem most nagy reményekkel a hosszúkás kék csomagolással, rajta a felirattal: „Győri édes”. Rögtön édes emlékek leptek el megtelepedve szinte minden érzékszervemen, nosztalgiába repítve a régmúlt kekszekkel kirakott, csokoládé ízű útján. Először látni kezdtem magam előtt a szív, négyzet, kerek, ovális alakú pöttyözött, roppanós édességet. Aztán éreztem a számban az ízét, de nemcsak azt, hanem dédnagymamám apró tömésházának illatát, a konyha látványát.

Egy markoló érzés a gyomrom tájékán és újra szőke copfos kislány lettem, aki egy zacskót szorongatva lép be a picike ház nagy, zöld ajtaján. Egy csomag „Győri édest” szorongattam a hónom alatt. Otthonról vittem magammal, mert valahogy az ő házában sokkal finomabb íze volt. Ez a keksz hellyel, személyekkel együtt változtatta az ízét. Otthon szerettem a legkevésbé. Nagyszüleimnél már egészen jónak találtam, de igazán finommá a tömésház kredencében vált. Először nem ettem belőle sokat, alig néhány szívet, aztán a nyitva hagyott zacskót otthagytam a polcon, hogy másnap egy ültő helyemben befaljam szinte az egészet. Addigra a kekszek megpuhultak. Roppanós helyett omlóssá váltak, szinte szétolvadtak a számban és sehol máshol nem lett olyan selymesen lágy, édes íze, mint a döngölt padlójú konyhában. A „Győri édes” csak ott ízlett, talán azóta sem vettem újra, annyira része lett a gyerekkoromnak és annak a hangulatnak. Egyet jelent a kukacvirágos udvarral, a löszös partoldalba vájt pincével, a sárga föld illatával, a tornác alatt megbújó békákkal, az apró konyhával és a bőszoknyás, tutyis dédimamámmal. Egyetlen keksz, egyetlen pillanat és minden porcikám újra élt szavakat, törődést, ölelést, szeretetet. Egyetlen felirat a kék csomagoláson és mintha lángra gyúlt volna bennem egy szikra, amit már szinte csak pislákolva tartottam. Milyen kevés is elég, hogy gondolatban, az érzéseinkben időn és téren át szárnyaljunk! Milyen sokat hoz fel a lelkünkből, ha tudunk és akarunk meríteni az emlékekből!

Évek, évtizedek alatt az agyunk teszi a dolgát: archivál, szelektál, falat épít, biztonságos széfet gyárt. Ami már elavultnak, idejétmúltnak tűnik, ami szerinte haszontalanná vált, azt egyszerűen archiválja, mint ahogy mi a régi fényképeket porosodó dobozba zárjuk. Van rossz emlék, amit a védelmünkben jó mélyen elrejt, hogy véletlenül se találjunk rá újra. Van, amit ködösít, vagy éppen kitöröl, ha új, fontosabb, hasznosabb információ, tudás kerül a birtokába. Van, amit pusztulásra ítél, ahogyan a gyarapodó éveinkkel egyre kevesebb az elménkben tárolható új anyag. A lélek pedig, szépen csendben megmenti ezeket. Biztonságos helyre teszi, a szívünk mélyére. Melegíti, életben hagyja egy apró szikrával, mert érzi, hogy lesz, amikor szükségünk lesz rájuk. Arra, hogy felidézzen emlékeket, arcokat, szavakat, példákat. Eszünkbe juttassa, hogy az egyszerűség mennyivel nagyobb örömöt jelentett, mint ma a gazdagság és a bőség, hogy egy küzdelmes, szegénységet, háborút, nélkülözést megélt élet mennyivel nagyobb hittel kapaszkodott és bízott az Istenben megköszönve a keveset is, mint most, amikor boldogabb, jobb is lehetne az életünk. Egy kék csomagolás és a lélek tüzet lehel a nyugvó kis szikrákból megmutatva minden érzékszervemmel, testemmel, szívemmel, hogy mennyi jót ad az Isten! Lángra kap bennem, hogy a gyomromba markolva érezzem, milyen hálátlan az életem! Elfelejtek köszönetet mondani azokért, akik gyerekként kézen fogtak és vezettek. Azokért, akik most vannak mellettem. Az emlékekért, melyek sohasem haszontalanok, mert lélekről, igazi érzésekről, hitről, jóról és rosszról is tanítanak. A gyermekkor íze, és a lélek szembesít azzal is, hogy mire mutatok példát én a gyermekeimnek? Az aggodalomra vagy a hitből fakadó ráhagyatkozásra? A csüggedésre vagy az imádkozásra? Az elégedetlenségre vagy arra, hogy a kevésért is hálás legyek az Istennek?

Otthon kibontva a csomagolást, beleharaptam a kekszbe. Csalódás lett volna, mert semmi sem ugyanolyan benne, mint régen. Sem az íz, sem a forma… mégis boldogan ízleltem, mert a lélek apró mécsese belülről hevítette a szívem. Ámen