default_mobilelogo

Napi falat

2021. szeptember 22., szerda

„(A szeretet) mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,7)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„(A szeretet) mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,7)

A „cukiságfaktor” egyik legmegbízhatóbb fokmérője az a bizonyos olvadozó ellágyulás, amire csak a nők képesek: kissé oldalra biccentett fej, közben a súly áthelyezése a test egyik oldalára, a vágyakozóan felvont, középen összehúzott szemöldök, a tenyér szegycsontra helyezése egy hosszan elnyújtott „Aaaaww” kíséretében. A külső jelek eléggé egyértelműek, főleg, ha magamra gondolok, amikor a lányaimmal szervezünk közös programot. Mr. Darcy bőrébe bújt Colin Firth látványa: hosszú „Aaaawww”. Egy polcon ülő plüssmackó, mely a puhábbnál is puhábbnak bizonyul a nyomkodásra, újabb „ Aaaww”. Egy édes kisbaba látványa, egy ráncos, mosolygós szemű nénike, és minden, amit muszáj szeretgetni, megfogni, ölelgetni. Ugyanezt a reakciót váltja ki egy tűzpiros motor, egy doromboló kiscica, egy nyíló rózsa vagy éppen egy simogatni való kaktusz látványa, mint most, néhány nappal ezelőtt is. Gondolkodás nélkül, ösztönösen simítottam végig a sima, zöld kaktuszbőrt az ujjam hegyével. Télálló medvetalp volt, amely rögtön régi emlékeket ébresztett bennem. 

Emlékszem, ahogyan ott állt az előszoba sarkában, éppen szemben a bejárati ajtóval. Meglehetősen kicsi cserépben növekedett egyre magasabbra a tenyeres-talpas jószág. Hatalmas, erős tüskéi ugyan gyéren meredeztek szúrós lándzsaként, de annál fájdalmasabb volt a találkozás, ahogyan a vékony gyermekbőrbe fúródtak. Mindig engem talált meg. Mindig akkor dőlt, ha én mentem el mellette. Hol a hátam, hol a combom, karom szerzett újabb sérülést, ahogyan a tüskék végigszántottak tejfehér, vékony bőrömön. Nem szerettem, ahogyan a kaktuszokat sem. Bármennyire szépek a virágai, veszélyes fegyvernek minősítettem a hosszabb, rövidebb tüskék miatt. 

Ez viszont csak egy ártalmatlan mackótappancsnak tűnt. Békésen hevert egy beton vályúban. Sima fényes bőr, tüskementes, jámboran szundikáló. Csupán apró, sárgás pihecsomók jelezték a kaktusszal való rokoni kapcsolatot. Ujjammal végigsimítottam, kanyarogva a kis aranycsomók között, azzal a bizonyos, olvadozó tekintettel, amely a lányokat, sőt a fiúkat is tettekre sarkallta. Nem bírtak ellenállni a csábításnak, hogy végigsimítsák. Velem ellentétben nem csak egy ujjal, hanem teljes tenyérrel babusgatták a tappancsokat. Abban a pillanatban az apró, aranyszínű pihecsomók ragaszkodó kis kampókká változtak és belefúródtak teljes terjedelmükkel a bőr alá, szúró, viszkető érzést okozva. Egyet kihúztunk, és máshova fúródott be. Gigászi küzdelmet vívtunk a gyér világítás mellett alig észrevehető, vékony kis szálak felderítésével. Hosszú kínszenvedés után megszabadultunk a tüskéktől és jó messzire hátráltunk a tappancsoktól, mert nem ér annyit a babusgatás, szeretgetés, hogy csak szúrós fájdalmat kapjunk érte. 

„Fájdalom nélkül nincs szeretet, mondta a nyuszika és megölelte a sündisznót.” Ölelném én is a kaktuszomat, de inkább maradok tisztes távolban, mert úgyis csak szurkálni tud. Miközben előszeretettel hánytorgatom fel a kapott sebeket, fényesíteni kezdem az én tüskéimet. Vannak erősek, hosszúak és egészen aprók is. Van, amikor messziről látszik rajtunk, hogy jobb nem közelíteni és van, amikor szinte csak akkor támadunk, ha valaki túl közel kerül hozzánk. Tüskéket növeszt a csalódás, a közöny, az érdek, szúrós fegyvert ragadunk, ha elárulnak, bántanak, visszaélnek a bizalmunkkal. Szurkálunk dühből, tehetetlenségből, és minél több tüskét növesztünk, annál kevésbé tudunk bízni másokban és hinni önmagunkban. Ha utánunk nyúl valaki, aki meglátja a szépet, az értékest, azt is láthatatlan, fájdalmasan égető, aranyló tüskékkel ajándékozzuk meg. Csak az igazi szeretet képes elviselni a fájdalmat és a kapott sebeket. Csak a tiszta, őszinte szeretet tud ragaszkodni akkor is, ha fájdalmat kap. A tökéletes szeretet látja a kétségeinket, a gyógyultan is sajgó sebeinket. Látja a harcainkat, a belső békétlenségünket. Mégsem hagy magunkra. Az igazi szeretet mindent elfedez, mindent remél, mindent hisz, mindent eltűr, nem múlik el soha. Az egyetlen tökéletes, az Isten testet öltött szeretete, sosem hagy magunkra. Elviseli a fájdalmat, a miattunk, értünk kapott sebeket, még a halált is, mert tudja, hogy sosem leszünk tökéletesek sem szavakban, sem tettekben, sem szeretetben. Mégsem mond le rólunk, mégsem távozik el tőlünk, mert a tökéletlenségünk miatt lett teljessé az Isten irántunk érzett szeretete. Ámen