„Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Jn 10, 28)

„Minden veszteség egy picike halál.” Akkor is, ha még az életünkben, de még inkább, ha annak utolsó pillanatában kell búcsúznunk egymástól cseppekben születő könnyeinkkel. A szív nehézzé válik, elhordozhatatlan a fájdalma. Nehéz a szó, a mozdulat, és bármilyen erős is a hit, a szomorúság az ember természetévé válik hosszabb vagy rövidebb időre. Kérdések, kétségek, csüggedés érlelődik bennünk, szépen lassan betöltve azt az űrt, mely egyre jobban visszhangzik a lelkünkben. Tehetetlenség, düh, harag, aztán a beletörődés, mert a lélek mindig előre tekint, minden lépéssel, a múló idővel gyógyítja önmagát, míg eljön a megnyugvás…, mert mindig eljön az a pillanat, mikor az emlékek könnycsepp helyett mosolyt fakasztanak.

Éppen így, mosolyogva állok a kereszt alatt. Oda nem illő módon elkalandozik a tekintetem valahova messze, oda, ahol megszűnik a határ ég és föld között és a nap fénye ragyogja be az égboltot. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy a gondolatom, a testem ugyan ott marad egyhelyben, de a lelkem már máshova tekint, talán éppen egy apró, váratlan szépségnek örvendezik, mint most, egy pillangónak az útmenti kereszt alatt.

A Balaton partjától 8 km-re, egy kis település, Szőlősgyörök határában hálát adni és emlékezni gyűltünk össze. Hálát adni az Istennek azért, hogy az elmúlt másfél évben adott erőt, gyógyulást vagy éppen egészséget a járvány idején és emlékezni azokra, akik a betegségben hunytak el pótolhatatlan űrt hagyva maguk után. Bár a járványt még nem felejthetjük el, de hirdethetjük a reménységet, az Istenbe vetett hitet, bizalmat, irányt mutatva felé a magasba, egy áttört falú, tiszta, fehér kereszt ég felé törekvő szárával. Talán ez a gondolat fogalmazódott meg azokban, akik nem a település nevében, hanem magánszemélyként adakoztak, hogy emléket állítsanak a covidban elhunyt áldozatoknak. Az ünnep egyszerű, már-már családias, püspöki szenteléssel, elnöki beszéddel, köszöntőkkel, miközben a lelkem gyönyörködik egy finoman törékeny pillangóban. Olyan könnyedén száll a magasba, mintha megfoghatatlan, kápráztató, test nélküli, súlytalan tünemény volna. Alig ver a szárnyaival, inkább a szél hátára simul és hagyja, hogy vigye a magasba, az ég felé tartva. Ráhagyatkozik törékeny testével, szárnyának minden mozdulatával. Nem küzd ellene, mert tudja, hogy segíti, megtartja és nem kell mást tennie, mint szárnyaival néha kapaszkodni utána. Nézem, és gyönyörködve irigylem földhözragadt emberlétemmel. Könnyedségre vágyunk, de nehézkesen mozdulunk, nehézkes a testünk, sokszor a lelkünk is. Nehezen rugaszkodunk el a földi valóságtól, hogy legalább a tekintetünket a magasba emeljük. A véget látjuk, a korlátot, a határokat, a visszavonhatatlant: elmúlást, halált, utolsó szavakat, betegséget, kiszolgáltatott félelmet, gyászt, búcsúzást. Pedig csak ráhagyatkoznunk kellene az erő, a vigasztalás lelkére. Ráhagyatkoznunk az Isteni szeretetre, amely törékeny testünket tenyerén tartja. Megőrzi és egyre feljebb viszi az igaz életbe, az örökkévalóba, ahol sem betegség, sem halál, sem ember, sem más hatalom nem ragadhat el az Ő megtartó, hordozó kezéből. Csak egy törékeny szárnyú pillangó és békés derűvel mosolyog a lélek. Egy áttört, tiszta fehér kereszt, mely emlékeztet: Krisztus törékeny teste értünk szenvedett, hogy tekintetünket felfelé, magasba emelve megszűnjön a határ ég és föld között és hazataláljunk mennyei, örök fényességébe. Ámen