„…adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” (Ef 5,20)

„Ne lobbanjon fel haragod ellenem, Uram!”, de néha olyan szívesen próbára tenném akaratodat, mint Gedeon a pusztában. Jól jönne néha egy kis bizonyosság, hogy itt vagy-e még, akarsz-e még, te küldesz-e még vagy már rég a saját utam járom. Valami egyértelmű megerősítés, ahogyan Gedeonnal is megtetted. Kitehetnék én is egy gyapjúfürtöt a fűbe, ahogyan ő is a rá bízott feladatra készülve. Kérhetném pont úgy, mint ő: ha még velem vagy, legyen nyirkos a harmattól reggelre, minden más körülötte maradjon száraz. Nekem egyszer is elég lenne, elsőre sem kételkednék bizonytalan Gedeon módjára. Csak egyetlen jel, valami erőt adó biztatás, mert magamban kevés vagyok, nélküled nem tudom. Csalódok, falba ütközöm, és nincs, ami átlendít a holtponton.

Napok óta nyűgösen fekszek, fáradtan kelek. Ingerülten morgok, kapkodok és nem találom a helyem. Általában elég improvizatív lélek vagyok, de időnként én is besokallok, és ilyenkor elvesznek a színek, a fények, a csillogós mindennapok. Napok óta szürke minden és én csak egyet szeretnék tudni az ég felé tekintve: „Hol vagy most, Istenem?” Nincs gyapjúfürtöm, mint Gedeonnak, de van hitem, szívem, lelkem, akkor szólj azon keresztül, Istenem! Ahogyan az autóban matatok, a kezembe akad egy kis műanyag darab. Szó szerint beleakad, mert a tűzőgép kapcsa, amely összefogja a fólia széleit, beleszúródik az ujjamba pont a körmöm alatt, ahol a legfájdalmasabb. Évek óta hordom a kesztyűtartóban és már el is felejtettem az apró kis ajándékot. Egy 500 Ft-osból hajtogatott kis ingecske. Végszükség esetén használatra, ha nem maradt már egy forintom sem, de leginkább azért kaptam, hogy készítőjére és ajándékozójára, Ilonára emlékeztessen. Csodáltam a lelkét, a bátorságát, az életszeretetét, pedig már beteg volt amikor Boglárra kerülve megismerhettem.

Kezemben a papír ingecskével eltöprengtem, hogy milyen érdekes az Isten útja!

21 évvel ezelőtt Ecsenyben Marika, itt pedig Ilona lett az én „hősöm”, akiktől rengeteget tanulhattam. Elsősorban azt, hogy milyen hatalmas kincs az élet és sokszor csak akkor kezdjük értékelni, ha tudjuk, hogy egyetlen pillanat alatt elveszíthetjük.

23 évesen kezdő lelkészként az ember tele van lelkesedéssel, naivan hisz a jóban, az élet erejében, aztán egyre többször áll nyitott sír mellett, egyre több könnyet, szomorúságot lát és egyre többször búcsúzik azoktól is, akiket megszeret. Ecsenyi szolgálatom kezdetén Marika már túl volt egy műtéten, kemoterápián. Amikor végre fellélegzett, a gyógyulásban reménykedett, jött az újabb diagnózis és közel 20 éven át küzdött az életért, a gyógyulásért a legbátrabb harcosként. Sosem felejtem el az arcát, a derűjét, a mosolyát. Soha nem panaszkodott sem fájdalomra, sem gyengeségre, benne volt az élet annak minden szeretetével, örömével, és az érte való hálával együtt és élvezte is azt, kihasználva, megélve minden pillanatát. Aztán Bogláron újra lett egy hősöm, Ilona. Mindig volt egy újabb terve, mindig volt tennivalója a templomban. Hol az énekeskönyveket kötötte be, hol a termet és a kis konyhát rakta rendbe. Jött minden vasárnap és ha tudta, újabb műtét vár rá, csak annyit kért, imádkozzak érte. Ha jobban lesz, majd hív, addig ne keressem, majd üzen, ha látogatóba mehetek hozzá. Sosem mondta, hogy beteg lenne, ahogyan Marika sem. Sosem panaszkodott egyikük sem, de azt mindketten elmondták, hogy amikor az ember tudja, hogy mindent elveszíthet, megtanulja értékelni mindazt, amit kapott az életben. Az apró bosszúságok eltűnnek, mert mit ér, ha cserébe élhetek és örülhetek. A gondok eltörpülnek, mert felnyílik az ember szeme és meglátja, hogy mennyi minden van, amit szerethet, amit megköszönhet az Istennek.

Miközben az ujjamból kiserkenő vért töröltem, eszembe jutottak a „hőseim”. Már egyikük sincs közöttünk, legalábbis testben, de éppen vasárnap, amikor a legszürkébbnek tűnt minden körülöttem, elém állította őket az Isten. Ilona dédunokáját keresztelhettem és újra ott láttam, mintha csak a padban ülne a steppelt kék dzsekijében az Isten kezéből mindent elfogadó és másokat is puha melegbe burkoló szeretetével. Délután pedig az ecsenyi templom előtt állva mintha újra 23 éves lettem volna ugyanazokat a régi arcokat látva köztük Marikáét is. Hol vannak az én gondjaim ehhez képest, Istenem! Miért is csüggedünk, bosszankodunk, miért is veszítjük el a reményt, amikor mindenért hálát adhatunk! Azért is, amin annyit görcsölünk, bosszankodunk eredménytelenül: esőért, hidegért, tűző nap melegéért. Szürkébe tekerjük a napjainkat a lelkünkkel együtt, pedig annyi szín, fény vesz körül minket, ha érezzük, ajándék minden percünk, az életünk. Úgy múlik el minden egyes pillanat, mint az ujjaink közül pergő homokszemek és sokszor csak akkor látjuk meg, mennyi mindent elvesztegettünk, ha végéhez közeledik az életünk. Ha tudnánk, hogy hamarosan véget ér az utunk, mit tennénk még? Lennének-e szavak, melyeket kimondanánk? Ölelnénk-e, szeretnénk-e? Látnánk-e az ég, a felhők, a napfény csodáját? Merengenénk-e nézve, akár megkönnyezve egy zöld fűszálat? Simogatnánk- e arcot, szorítanánk-e gyermekkezet? Aggódnánk- e a kilók miatt egy szelet édes tortát habzsolva? Meglátnánk- e, hogy mennyi mindent köszönhetünk az Istennek?

Hálát adni mindenkor, mindenért csak az tud, aki meglátja, hogy az Ő kezében van az élete. Aki elfogadja a jót és rosszat, örömöt és bánatot megköszönve minden egyes nap a Tőle kapott életet, kegyelmet, üdvösséget, az élet színeit adó hétköznapi, apró örömöket. Ámen