„Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez.” (Pt 4,8)

Kell egy új cipő. Persze ha valaki kinyitná a cipősszekrényt, szinte csak az én cipőim találná meg benne. Világos ruhához világos kell, piroshoz piros, van nagyestélyis aranyszínű, fekete a kis feketéhez, vászon sötétben és világosban, szandál lapos és magastalpú. Átmeneti kiscsizma, hosszúszárú fekete és barna, van bakancs a hóba, fagyba és van az az egy, amit tulajdonképpen mindig hordok, leginkább az imént felsoroltak helyett, hétköznap és ünnepen, vasárnapi szolgálathoz és egyszerű farmerhez. Talán négy éve vettem, és a kedvencem lett. Tetszett a sötétkék színe, a kényelmes sarka, de legfőképpen az, hogy bármihez illeszkedett egy-egy jól megválasztott kiegészítő vagy fülbevaló mellett. Ahogy múlt az idő, elég rendesen kitapostam. Ha lépek, akkor azt elég határozottan teszem, így finom, nőies puha járásra nem számíthatott szegény topánka, meg is látszik rajta. A sarka is elkopott, hiszen főleg arra használtam, hogy vezetésnél megtámassza a lábam, míg a pedálokat nyomom. A talpa lassan kilyukad, de hát, jöttem-mentem, álltam benne eleget, nem csoda, hogy így van, de amikor az orrán lévő repedésen a lábujjam szinte integetett, éreztem, hogy itt az idő újat keresni, váltani valami különlegesen egyedire. Egészen érthetetlen módon mostanáig rendkívül csinosnak és szépnek találtam a cipőm még elnyűtten is. Más talán kopottnak, törődöttnek látta, rögtön a hibáját vette észre, azt, hogy mennyire nem szép, új és tökéletes. Ha az ápolt cipő mérvadója az igényességnek, akkor igencsak megvetően nézhettek rám már évek óta a tökéletes elegancia földi képviselői. Nekem megfelelt így is, de beláttam, hogy ideje újat keresni, mert kell egy cipő. Olyan, ami pontosan így illik hozzám, és minden alkalomra, tökéletes. Órák hosszat jártam az üzleteket és próbáltam a szebbnél-szebb lábbeliket. Minél többet szemléltem közelebbről, annál biztosabb voltam benne, hogy nekem mégis, az- az egyetlen kell. Nem akarok más színűt, formájút, nem akarok magasabb vagy laposabb sarkút, pont ugyanolyan legyen, mert megszerettem, ismerem, tudom, hogyan illeszkedik a szürke, nyűgös hétköznapjaimhoz és a ragyogó, mosollyal díszbe burkolódzó ünnepemhez. Ezt a fajta konokságom már ismerem. Ha, kell, a raktár mélyén is megkerestetem, a poros dobozt szinte magamhoz szorítom, mint tavaly a vásott, fekete csizmám helyett vásárolt, pontosan ugyanolyan, bár már csak a raktár mélyén heverő, rég kifutott modellt.

Nem is értem, miért kellene újat vennem. Ha egyszer megszerettem, ha ismerem, ha már évek alatt annyiszor törtük, nyúztuk, fárasztottuk egymást. Ha már ismerem a kopottságát és a ragyogását is. Ha szépnek látom a hibáival, keménységével, töréseivel, szakadásaival együtt. Miért cserélnék, miért változtatnák, hiszen ez az én cipőm, az én életem, én pedig így szeretem mindkettőt. Ahogyan megszoktam és észre sem veszem a cipőm vásottságát, ugyanúgy megszoktam az életem hibáit, gyengeségeit is. Megszoktam az önfejű makacsságom, a fene nagy igazságérzetem, az apró, számomra jelentéktelen bűneimet. Miért is változtatnék, hiszen így szép az ember. Cseppet sem tökéletes, de így szeret az Isten, a szeretet pedig sok vétket elfedez.

Aztán az Úr egyszercsak rádöbbent arra, hogy ez már csak nekem tűnik szépnek. A konokságommal, hibáimmal már nem építek, hanem rombolok. Eljön a nap, amikor már muszáj látnom, hogy a bűnöm, a hibám hatalmas lyukként tátong. Kell a változás, kell az újulás, kell a lélek, az akarat, az odaszánás. Nem mást, nem szebbet, nem jobbat vagy a világ szemében divatosabbat, trendibbet akar helyettem szeretni az Isten, hanem engem, de azzal a megújult élettel, amit egyszer nekem adott. A tisztaságot, a fényt, a színt keresi bennem és időnként megmutatja, hogy mennyire fáradt, megkopott, elnyűtt lett a hitem, a lelkem. Lehetőséget ad újra kezdenem. Jobban szeretnem, kitartóbban, erősebben, ahogyan ő is szeret engem. Szeretetének tükrében látjuk igazán, hogy mennyire szükségünk van rá, az újulásra, erőre, hitre, tűzre, hogy szolgáljunk egymásnak és neki. Láttatni engedi azt, amit már én is látok az új cipőmmel hazatérve. A régi már cseppet sem szép. Már csak én láttam annak. Megszoktam, hozzá igazodtam, ahogyan a bűneimhez is, de kell a változás, az újulás az egymás és az Isten iránti igaz szeretetben is. Ámen.