„Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” (Péld 27,17)

Ha nem is gyakran, de szökőévente egyszer előfordul, hogy egyedül maradok éjszakára a házban, és magától értetődő természetességgel bújok a puha ágyba anélkül, hogy magamra zárnám a bejárati ajtót. Bevallom, jobban tartok attól, hogy egy ízeltlábú surran be a réseken, mint, hogy illetéktelen behatoló töri rám az ajtót. Semmi félelemérzet nincs bennem akkor sem, ha egyedül vagyok és nemcsak azért, mert nincs olyan dolog a lakásban, amely más számára értékes lehetne, hanem, mert ösztönösen jót feltételezek az emberekről és abban az álomvilágban ringatom magam, hogy ugyanúgy nem ártana senki szándékosan, ahogyan nem tenném mással én sem. Lehet ezt naivságnak, felelőtlenségnek vagy butaságnak nevezni, de én bizalomnak hívom, amely alapja és feltétele kellene, hogy legyen minden kis és nagyobb közösségnek. Amíg nincs ellenkező tapasztalatom, addig a feltétel nélküli bizalmamat élvezi bárki bármikor.

Néhány éve Gospel kórusunk az adventi koncertje után a gyülekezeti teremben ünnepelte a közelgő karácsonyt jó hangulatú beszélgetés, falatozás közben. A nyitott templomajtót és a fényeket látva egy középkorú asszony lépett a templomba vékony kabátban, egyetlen hátizsákkal. Csak leülni akart az oltár keresztjével szemben. Elcsendesedni, imádkozni anélkül, hogy zavarna bárkit is. Elnéztem a fáradtnak tűnő alakját. A haján csillogó páracseppeket, a hidegtől szinte összeroskadt testtartását. Egy ideig tiszteletben tartva a kérését csak az ajtóból figyelten, aztán leültem mellé, és csak egyetlen mondatot kérdeztem: „Tudok segíteni?” Csak pihenni szeretne, erőt gyűjteni mielőtt tovább indul, válaszolta. Csak pár percet kér és már megy is, nem akart eddig sem zavarni. Megy? De, hát hova? Télen, decemberben, a hidegben, éjszaka? Ahogyan elmondta, Budapestről indult stoppal. Egyetemi diplomája van, szellemi kutatómunkát végzett egész életében, de hirtelen úgy érezte, muszáj valami olyat csinálnia, ami kétkezi munka, aminek eredménye van és látja is, hogy van értelme az életének, annak, hogy tud dolgozni és egészséges. Zalaegerszegen talált egy céget. Betanított munkást keresnek és szállás is lenne hozzá. Stoppal jött idáig és látta a fényt a templomban, csak pihenni szeretett volna, mielőtt újra talál valakit, aki segít rajta és elviszi egy darabon. Éjszaka, télen a hidegben. Egyben biztos voltam, nem engedhetem el. Felajánlottam a vendégszobánkat, a kórus terített asztaláról pazar vacsorával vendégeltem meg. A nevét sem tudtam, nem is volt fontos, csak az, hogy másnap eljusson az állomásra és vonatjegy legyen a kezében jó néhány szendvics, víz és tea kíséretében. Egy cédulára felírtam a telefonszámom és a lelkére kötöttem, hogy ha mégsem lenne szállás vagy munka, hívjon és segítek, hogy ott vagy máshol legyen, akihez fordulhat, ha bajba kerülne. Azóta sem jelentkezett. Bízom benne, hogy megtalálta az utat és a helyet ahol békére, és biztonságra lelhet és talán a templomunk fényei egy életen át elkísérik és reményt, hitet adnak, hogy amíg van bizalom, segítő szeretet, addig van lehetőség megtapasztalni az Isten gondviselésének erejét minden helyzetben.

Azóta nem egyszer megkérdezték már tőlem, hogy nem féltem beengedni egy vadidegent az otthonunkba? Annyi rosszat hall az ember, ma már senkiben sem lehet bízni.

Sok rosszat hall az ember, sokszor már csak a rosszat hallja és elfelejt hinni a jónak és a szeretetnek az erejében. Abban, hogy bármit is teszünk, az olyan lesz, mint a pillangó szárnyának lágy és gyenge csapása, ami megmozdítja a levegőt és kihat mindenre maga körül. Bármit teszünk, ugyanígy hatással van mindenre és mindenkire körülöttünk. Az, amit önzetlenül adunk szavainkkal, tetteinkkel, formál bennünket és másokat is, akikkel kapcsolatba kerülünk.

Annyi rosszat hall az ember, de lát jót is, követendőt is. Egy határszéli városban, Kőszegen egy ivókúttal találtam magam szembe a sétám során. Gyerekkoromban láttam ilyet utoljára. Utcán, köztereken álltak és bárki korlát nélkül ihatta, vihette, és vihetné ma is a vizet, mégsem teszi. Mögötte egy őrizetlen talicska kukoricacsövekkel, 100 Ft-ért vihet belőle, aki szeretne. Csupán egy befőttesüveg bizonyíthatja, hogy tényleg kifizette érte a vételárat. Szinte minden utcában becsületkassza, mellette lekvár, cukkini, horgolt figurák, fűzött karkötők csak úgy, magára hagyva, bízva az emberi tisztességben, becsületben, bízva a jóban. Lehet így is élni, példát mutatni, a jóra nevelni, tanítani, bízni abban, hogy ha sok kis ember sok kis helyen sok kis lépést tesz, meg tudja változtatni a világot. Egy apró segítség, egy megelőlegezett bizalom talán nem több, mint egy pillangó szárnyának finom csapása, de elindít egy rezgést, egy láncot, amely messzire hat térben és időben is. Ugyanígy formálhatjuk a legkisebb jóval is egymást, mint ahogyan vas a vasat, úgy egyik ember a másikat. Ámen