„Ügyelj, hogy merre tart a lábad, akkor minden utad biztos lesz. Ne térj le se jobbra, se balra, tartsd távol lábadat a rossztól!” (Péld 4,26-27)

„Tudok egy rövidebb utat!” – Hosszú órák után ez volt a legjobb hír a tikkasztó hőségben bóklászó táborozóknak.

 A nyári tábor első napján, örülve a találkozásnak és a szabadságnak, végigduruzsoltuk az éjszakát 13, 14 éves kamasz lányok. A duruzsolás nem is lett volna baj, de a hangos nevetés, járkálás, ajtócsapkodás, éneklés és beszélgetés alaposan próbára tette a táborvezetők türelmét. Olyannyira, hogy másnap a tábor népe miattunk gyalogolt a nyári napmelegben. A cél az volt, hogy kellőképpen elfáradjunk, és alig várjuk, hogy este végre ágyba kerüljünk mély álomba zuhanva a nyikorgó vaságyon. Hosszú órák óta meneteltünk dombra fel, dombról le. Valójában céltalanul, mert minden egyes elágazásnál pénzfeldobás döntötte el, hogy jobbra vagy balra vesszük tovább az irányt. A térben nem nagyon haladtunk előre, sőt, inkább körbe-körbe, ahogyan véletlenszerűen választottuk az irányt, az időben viszont annál inkább és már jócskán benne jártunk a délutánban, mikor sötét felhők gyülekeztek a dombok felett. Mindenre vágytunk, csak arra nem, hogy bőrig ázzunk a fárasztó „séta” után, így megszaporáztuk a lépteinket és próbáltuk megtalálni a tábor felé vezető, a helyes irányt. Időközben elég messzire kerültünk tőle. Túl a legelőn, a patakon, jó néhány dombon, így semmi sem okozhatott abban a pillanatban nagyobb boldogságot, mint a táborvezető kiáltó hangja: „Tudok egy rövidebb utat!” A rövidebb út talán gyorsabban haza vitt volna, ha nem kell hozzá közel 30, kisebb-nagyobb gyereket átjuttatni egy lezárt kerítésen, 2 m-es csalánon, egy vízmosta szakadékon, kidőlt farönkökön és egy morcosnak tűnő bikával felvértezett, végtelen hosszúnak tűnő idilli legelőn. Mire visszaértünk, a vacsora kihűlt, a bőrig ázott táborozókkal együtt. Csalán és bögölycsípést kenegettünk, ragtapaszok tömegével borítottuk sebeinket, napégést tejföllel hűtöttünk és semmire sem vágytunk jobban, mint végre bezuhanni a nyikorgó vaságyra és aludni, ha lehet, egészen másnap estig. Azóta szkeptikusan fogadom, ha valaki azzal biztat, hogy ismer egy rövidebb utat. Lehet, hogy egyszerűbbnek, gyorsabbnak tűnik, de ki tudja, mennyi szenvedést, sérülést szerzek alatta. Nem mindig éri meg az ismeretlent választani, bármennyire is csábító legyen, mert lehet, hogy az út rövidebb, de ugyanannyi ideig tart a ránk zúduló nehézség, próbatétel és a szerzett sebek miatt. A vége pedig a csüggedés, az elkeseredés, mert az akadályban nincs segítség, és az ismeretlenben magam maradok a gondjaimmal.

Kaptunk egy utat az Istentől, amely a születésünkkel kezdődik és az utolsó leheletünkig tart. Ott van a kezünkben a döntés minden egyes választásnál, hogy merre tartunk. A mi döntésünk, hogy mit választunk: követjük Őt, azt, amit ő mutat számunkra és atyai szeretetére, gondviselésére bízhatjuk magunkat vagy véletlenszerűen választunk irányt attól függően, hogy melyik tűnik csábítóbbnak, gazdagabbnak. Van, hogy az Isten hosszú, keskeny úton vezet bennünket. A biztonságot ígéri, mi mégis másra vágyunk. Mindent gyorsan akarunk: boldogságot, sikert, gazdagságot, előre jutást és elengedjük az Isten kezét egy egyszerű, konok kiáltással: „Engedj Uram, tudok egy rövidebb utat! „ Az Isten pedig enged. Nem kényszerít, csak biztat arra, hogy ne térjünk le az útjáról se jobbra, se balra. Engedi, hogy megérezzük, milyen következménye van annak, ha saját erőnk, eszünk, akaratunk visz előre az életutunkon. Sebet szerzünk, akadályba ütközünk, menekülünk, félünk, elcsüggedünk. Aztán végül ugyanúgy célhoz érünk. Végül ott állunk mindannyian az utunk végén az Ő színe előtt és rádöbbenünk, bármit is válasszunk, az utunk ugyanannyi ideig tart, de nem mindegy, hogy vele vagy nélküle éltünk. Nem mindegy, hogy magunkban bízva küzdöttünk vagy erejével, lelkével megerősödve azzal a bizonyossággal, hogy sosem voltunk egyedül.

Nagymaroson a kompra várva egy sötét lyuk tátongott a bicikli úton. Valaki tudott egy rövidebb utat Sydney-be is. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha tényleg így lenne. Ugranék-e vakon a sötétbe? Égnék-e a tűzben, a föld izzó magjában, a fájdalomban, kínban, hogy gyorsabban odajussak? Biztos, hogy nem, ahogyan velem együtt senki sem. Miért választja mégis annyiszor az ember a kínba, gyötrelembe vezető utat az üdvösség útja helyett? Miért visz a lábunk annyiszor a rosszra az Isten útja helyett? Tudom, ha vele tartok, a zuhanó mélységből magasra emel. Ha az ő útján maradok, megtart, ha elesek. Ha nem fordulok el tőle, hanem mindig felé fordítom a tekintetemet, visszavezet, ha letérnék a helyes útról. Csak bízzak benne, hogy a legjobb felé vezet, ügyeljek, hogy merre tart a lábam és biztos utam lesz, bármerre is vezessen. Ámen