default_mobilelogo

Napi falat

2021. szeptember 22., szerda

„(A szeretet) mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,7)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” (Zsolt 91,11-12)

Parányi udvarunk, ahol a kerti asztalunk éppen csak, hogy megtalálja a helyét, időnként minden képzeletet felülmúlva népesül be kisebb-nagyobb tárgyakkal és gazdájukkal. Matracon alvó nyári vendégek, 4 személyes sátor előtetővel, babakocsik és biciklik, de mind közül a legváratlanabb és lenyűgözőbb élmény egy kiadós felhőszakadás után arra hazaérni, hogy öt, férfiasan tökéletes, pazar külsejű motor parkol a hátsó traktusban a kerticsap és az oda vezető járda mellett. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik…” szinte megbabonáz a látvány és az ujjaim hegyében érzem a kísértést, hogy végigsimítsam a fénylő vasparipákat. A lányok kíváncsian leskelődnek a résnyire nyitott ajtóban, aztán valamilyen mondvacsinált ürüggyel mindhárman kiülünk a lépcsőre, mint az orgonasípok: kicsi, nagy és legnagyobb. Motoros vendégeink gyalog indultak a városba, mi pedig szemérmesen azon meditálunk hosszú percek óta, hogy mennyire nézne ki bután, ha minden ok nélkül hátra vonulnánk és bámulnánk a dögös motorokra, mint borjú az új kapura. Nem, ezt mégsem lehet, nem gyengülhetünk el, hiszen van bennünk tartás, nyomokban tartalmazunk némi úrikisasszonyságot, így újabb percekre meredünk magunk elé, a piros gyönyörűség felé sandítva. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok és kiadom a parancsot: „Lányok! Locsolunk!” Kannát osztok, kicsit, nagyot, én pedig kézben a legnagyobbal indulok a kerti csap irányába a hátsó, fekete, fehér és piros gépekkel tarkított sarokba. „Anya!” Szólal meg hirtelen a nagylány. „Esett az eső!” A kannás menet kényszerűen megtorpan. Tényleg esett, okos ez a lány, de mivel szinte mindenre van zsebből egy válaszom, büszkén kihúzom magam és kimondom a varázsszót: „ Igaz, de nem a teraszon.” Megkönnyebbült sóhaj után indulunk tovább, mint az orgonasípok: kicsi, nagy és a legnagyobb. Talán mondanom sem kell, hogy a locsolásból semmi nem lett. A csapig sem jutottunk el, csak szótlanul álltunk, elgyengülő lábakkal, lepkével a gyomrunkban és néztük a motorokat. Piros volt az enyém is, ma már megmosolyogtató kimondanom, hogy egy Babetta. 14 évesen, még az általános iskolában szereztem meg a segédmotoros jogosítványomat. 40 km/h-val repesztettem az utakon a kis piros Babettámmal és igazi motorosnak képzeltem magam. Aztán mégsem lettem az, csak valahol a szívem mélyén, mert van úgy, hogy a lehetőség kapuja sosem nyílik ki számunkra. Az érzés viszont megmaradt azóta is ha motor közelébe kerülök: a vágy a szabadság után, az élmény, hogy nemcsak nyeregbe pattanok, hanem szinte eggyé válok a gépből áradó erővel, átjárja a testem, a lelkem, a lélegzetem ahogyan felbőg a motor és elindul az aszfalton a két kerék. Semmihez sem hasonlítható, főleg, ha bukósisak, igazi motoros ruha, bőrdzseki, nadrág és csizma is társul hozzá. Speciális öltözék, mely egyben védőfelszerelés még akkor is, ha érzi az ember, mennyire kiszolgáltatott, védtelen egy motoron ülő a forgalmas utakon. Évekkel ezelőtt egy motoros találkozón, kopjafa avatáson hirdettem az Isten igéjét. Azoknak az emlékére állították, akiket nem védett meg a ruha és az utakon, kétkeréken lelték a halálukat. Az angyalok úgy tűnik, nem mindig repülnek elég gyorsan. Nem mindig véd meg a rutin, a hosszú évek tapasztalata, és nemcsak az úton levőkre igaz, hanem minden vándorra, aki az élete hosszabb vagy rövidebb útját tapossa. Elég egy rossz döntés, egy pillanatnyi figyelmetlenség és kicsúszik az irányítás, a kormány a kezünkből. Belebotlunk a kőbe, esünk, ütéseket, sebeket szerzünk és bár kérjük az Istent minden reggel, hogy legyen velünk, őrizzen meg, mégis elérhet a bukás, mégsem tudunk minden rosszat elkerülni az életünkben. Útszéli mécsesek, keresztek, kopfaják azok emlékére, akiknek kezét látszólag elengedte az Isten hírnöke. Az őrző angyal időnként eltűnik az életünkből és van, amikor úgy érezzük, senki, még az Isten sem tud megmenteni bármilyen erős is legyen a hitem, a belé vetett reménységem. Ha csupán a földi utat látom magam előtt, akkor jogosnak érzem, hogy vádolhatom az Istent, hiszen megígérte, őriz, vezet, megtart, kísér, hogy ne üssem meg a lábam a kőben. Mégsem ment meg mindentől az Isten. Miért engedi a rosszat, értelmetlen veszteséget, tragédiát az életünkben? Miért engedi el gyermekei kezét, ha szerető Atya, gondviselő Úr az életünkben? Hiszem, hogy a legnehezebben saját magunktól tud megvédeni bennünket. A kísértéstől, hogy elhiggyük, csak a földi út az életünk. Itt vágyunk tökéletességre, mennyországra, pedig ez a földi élet, ami elmúlik és véges. Nincs hatalom, amely örökké megtarthatna ebben az életre. De kézen fog, vezet az Isten, vigyáz és őriz az örök életre, a tökéletességre, arra a szabadságra, ahol már nem lesz szükségünk védőfelszerelésre, mert a romlandó romolhatatlanba öltözik és örökké élünk az Isten által elkészített, múlhatatlan mennyei hazában. Ámen