„…mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet;” (Róm 5,3-4)

„Gutta cavat lapidem non vi, sed saepe cadendo.” – A csepp kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori csepegéssel.

Latin tanulmányaimból mára leginkább az ehhez hasonló bölcsességek maradtak meg, amelyek időről-időre újra felidéződnek és eszembe jutnak. A garázsajtónk előtt állva, a lelki szemeim előtt lassan kibontakozó napsütötte cseppkőbarlangomat szemlélem, mikor fentről egy apró vízcsepp éppen az orrom előtt ér földet, vagyis inkább egy alatta már 7 mm-re növekedett oszlopkezdeményt.

A régi osztálykirándulások aggteleki vagy abaligeti barlang látogatásából egy valamire igen jól emlékszem, mégpedig arra, hogy egy cseppkő több millió év alatt fejlődik ki és nő meg látványosan. A mieink húsz évesek. Pontosabban még annyi sem, mert időnként letördelem őket csak úgy, kísérletileg, vagy éppen beküldök egyet-kettőt a szkeptikus földrajztanároknak, mert a gyermekeim lelkes beszámolóját igencsak hitetlenkedve fogadják. Pedig még csak nem is különlegesek, mert hétköznapi betoncseppkövek. Anyaguk ugyanaz, mint a barlangban csüngő, üreges szalmacseppköveknek, de sokkal gyorsabban növekednek, amely különösen esős évben válik szinte szemmel láthatóvá. Gyengék, könnyen törnek, de ami az igazán lenyűgöző, az az alattuk szélesedő, lassan növekvő oszlopok. Néhány száz év, és a garázsajtót nem tudjuk majd kinyitni, bár magamat ismerve nem lesz türelmem, az Élet Urára gondolva pedig lehetőségem ezt az időt kivárni. Sokkal tömörebbek, keményebbek, mint a fentről csüngők. Nem lehet őket eltörni, még kaparni sem. Minden egyes apró cseppel egyre nagyobbá, erősebbé válnak. Egy csepp, ami gyengéden hullik alá. Észrevétlen az ereje, talán csak a hideg nyirkossága tűnik fel, ha a csupasz bőrünket éri. Az a csepp mégis képes építeni és rombolni is. Képes a követ simára csiszolni és barlangokban akár mennyezetig érő oszlopokat növelni. Nem erővel, csupán a kitartó, szűnni nem akaró csepegéssel.

Az ember életében talán csak a fájdalomra használjuk ezt a kifejezést. Szűnni nem akaró, amely gyötör és megpróbál testileg és lelkileg egyaránt. Az állandó fájdalom próbára teszi az embert. Beszűkül a mozgás, a cselekvés, a gondolkodás, az állandó megpróbáltatás pedig arra kényszerít, hogy átértékeljük az életünket. Megtanuljunk együtt élni vele és ragaszkodni az élethez minden gyötrelem ellenére is. Tovább küzdeni, akarni, megélni és kihasználni minden egyes napban a lehetőséget. Meglátni a szenvedés mögött a tartalmas, tenni akaró életet. Lassan, nem erővel, hanem szinte cseppenként újra építeni az életünket. A kitartáson, állhatatosságon múlik, hogy rombolunk vagy építünk. A fájdalommal, tehetetlenséggel, a veszteségünkkel veszítünk, vagy éppen nyerünk, mert ha építeni tudunk, ha cseppenként türelemmel tudjuk állhatatosan viselni a terhet, akkor érezzük, hogy minden egyes nappal könnyebb lesz. Erősebbek leszünk, és képesek leszünk újra építeni azt, ami elveszett. Hittel telünk meg, mely reménységet ad, hogy meglássuk az igazán lényegeset és megértsük: mindenre van erőnk, ha Isten velünk, semmi nem lehet ellenünk és minden egyes nappal benne növekedve erősebbek lehetünk. Ámen.