„Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor, és jó dolguk legyen.” (Jer 32,39)

Ha tőlem kérdeznék, hogy „Miről ismerszik meg a magyar, ha külföldön van?” – a válaszom az lenne, hogy csomagtartóból eszi az otthoni rántott húst az autópálya pihenőjében. Talán 10 éve volt, hogy nyaralni indultunk egy gyönyörűszép német kisvárosba az akkor még három, viszonylag kicsinek mondható gyermekünkkel. Az „Ott vagyunk már?” „Mikor érünk oda?” „Éhes vagyok!” kérdések és reklamálások sorát viszonylag gyakori pihenőkkel törtük meg. Az autópályáról lehajtva beparkoltunk a szebbnél-szebb külföldi autók sorába, majd, miközben végignéztük ahogyan utasaik az éttermek és üzletek felé sietnek tömegesen, a csomagtartót felnyitva, elővettük a hűtőtáskából az otthoni szalámis szendvicseket, rántott húst és majszolás közben szemrevételeztük a környezetet. Rajtunk kívül 5-6 autó csomagtartójában falatoztak hozzánk hasonlóan: az autó szélére huppanva, vagy éppen körbeállva, vidáman, nem törődve az étteremben vagyonokat fizető külföldiek lesajnáló pillantásával. Kivétel nélkül magyar rendszámú autók változtak gyorsétteremmé és kivétel nélkül magyarok éreztük, hogy az otthon ízének nincs párja bármelyik határon túl. Néha eszembe jut, hogy mit gondolhattak rólunk, magyarokról? Talán semmit vagy éppen mindent, ahogyan a régi táborokban, mikor döbbenten konstatálták a német vagy francia diákok, hogy ismerjük a konzervnyitót, nem jurtában alszunk, van WC, vezetékes víz és teljes komfort ott is, ami már a nyugat határain kívül helyezkedik. Kevés olyan nemzet van, akikkel szemben annyi előítélet lenne, mint velünk szemben, magyarokkal. Kevés nemzet van, akiket annyi támadás ért volna a múltban és jelenben, mert nem akarja feladni önmagát, ragaszkodik a múltjához, gyökereihez és nem akar elszakadni attól, ami táplálta, megtartotta évezredeken át.

Egy kis ország, amely annyi mindent elviselt már erején felül. Egy nép, amely sosem gyógyuló sebeket hordoz olyan fájdalommal, mely nemzedékeken át sajog, ha értjük a hegek okát és van legalább egy emlékünk, ami elkísér egy életen át. Sok mindent lehet ránk mondani, magyarokra: folyton kesergünk, panaszkodunk, sosem igazodunk a sorba, ha kell, összetartunk a végsőkig, de széthúzni is tudunk 10 millióan 10 millió felé. Mégis van, amikor eltűnik a különbség, vallás, származás, politikai hovatartozás és magyarként állunk ki egymás mellett. Elég meghallani a világ túlsó felén egy magyar szót és máris testvérként üdvözöljük egymást. Elég bajba kerülni idegen országban és képesek vagyunk önzetlenül is segíteni egymást. Sokszor éppen a kicsinységünk adja a legnagyobb erőt. Kevesen vagyunk, kiszolgáltatottak vagyunk a határon túl és valahol mélyen érezzük, hogy egy szívet adott nekünk az Úr Isten. Augusztus 20, államalapításunk ünnepe felé közeledve sokszor gondolkodom azon, hogy az ezer éves múlt, a szétszabdalt Magyarország, a határon kívül mit jelent az ott élő magyar kisebbségnek és mit jelent nekünk, az anyaországban lévőknek? Kisebbségben a megmaradás kulcsa az összetartás, a közös cél és út megtalálása, a hagyományok és a gyökerek ápolása. Egy közösségben, egy szívvel, lélekkel megmaradni, amíg lehet, míg el nem sodor a mai kor áradata és a múlt egy szeletévé, emlékké válik az, ami magyar és nemzeti. Míg kisebbségben a megmaradásért küzdenek, mi olyan sokszor szakadni vágyunk a gyökerektől. Tehernek érezzük a múltat, nyűgnek a magyarságunkat. Azt, akik vagyunk, azt, ahova tartozunk.

Egy a múltunk, egy az utunk, egy a sorsunk… néha csak annyit kellene tennünk, hogy emlékezünk arra, amit szüleink, nagyszüleink, dédanyáink, ükapáink átéltek. Emlékezni arra, hogy népet, nemzetet, települést, családot csak az tartja meg, ha nemcsak a kicsinységben, idegenben, hanem az otthonában is érzi azt a testvéri szeretetet, mely vallástól, származástól, politikától függetlenül összetart és közösséget ad. Erre hív el az Isten. Közösségbe, egymás segítésére, ezért ad egy szívet és egy utat, hogy Őt féljük mindenkor, nem emberekben, hanem egyedül Benne bízva, hogy jó dolgunk legyen. Ámen