„Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsolt 30,6)

Az egyik legnyomósabb ok, amiért egy kislány még kisebbre húzza össze magát és a paplan alá bújik a rekkenő nyári hőségben, az a hatalmas robajjal érkező, széllel tekergő nyári zivatar. A fülemig húztam a takarót, de volt, hogy teljesen alábújtam, ne halljam, ne lássam a dörgést, villámlást, ne halljam a viharos szelet sem, ahogyan tépázza a fákat, csak elbújtam rejtőztem. Egészen kicsivé lettem, míg a morajló hangok egyre távolabbról érkeztek és szépen lassan csendesedett vihar körülöttem. Csuromvizesre izzadtan bújtam elő, éppúgy, ahogyan most húzódik el mellőlem a törékeny kicsi lányom. Napok óta kerülget minket a vihar. Rekkenő hőség kínoz embert, állatot, növényeket egyaránt. A rózsáim bimbója kinyílni se tudott, szárazra aszott az égető napon. A fű vízre vágyik, a fák elkezdték a leveleiket hullatni, hogy minél kisebb felületen történjen párologtatás. Napok óta szenvedünk mi is kint is, bent is. Elviselhetetlen a hőség a tető alatt, de csak idő kérdése, hogy megérkezzen a frissítő zivatar felüdítve a földet és mindent, ami él rajta. Nem lesz békemenet egy kitartó hőhullám után. Robajjal érkezik, összecsapva a fejünk felett, villámot szórva, mennydörgéssel, mindent felforgató széllel, hogy hatásos legyen a hőséget kiűző belépője. Jöhetne csendesen, úgy is örülnénk neki. Eshetne napokig, nyugodtan, mert nem hiányzik a sárral hömpölygő felhőszakadás, de a sötét fellegek már gyűlnek… Folyamatosan, szünet nélkül morajlik az ég, villámok hasítanak az égboltra, mintha csak egy látványos show műsorra készültek volna. Aztán lassan kopogni kezd egy-két kövérre hízott esőcsepp a tetőn. Egyre szaporább a hangjuk, ahogyan becsapódnak. Hát még a jégnek, ahogyan a cserepekről visszapattan. Ijesztő a hang, ijesztő a látvány, a villámlás, a szél tombolása, a jég, amely szanaszét szóródik az udvaron. Aztán ahogy jött, úgy el is ment. Nem hagyott maga után mást, mint sok helyen pusztítást, a bokáig érő vizet és egy reszkető hat évest, aki az ismeretlentől való félelemmel élte át a rémisztő látványt. Nagyon megnyugodni sem tudunk, mert itt a következő, aztán az újabb és nem marad más, mint a biztonságot adó takaró. Óráknak tűnő percek után aztán ragyogó napsütés aranyozza be a tájat. A felhők szürkesége és a fényben úszó ég kékje éles kontrasztban áll egymás mellett. Közöttük, mintha csak egy híd lenne, feltűnik a templom felett egy gyönyörű szivárvány. A szövetségnek, az Isten gondviselő szeretetének, ígéretének a látható jele. A reménység, hogy bár időnként elrejtőzik, engedi körülöttünk a pusztulást, a vihart, felráz bennünket, hogy észrevegyük, semmik vagyunk nélküle, de csak egy pillanatig tart a haragja, és egész életen át a kegyelme. Időnként fájdalmas megérezni, ahogyan elengedi a kezünk és magunkra maradunk csupán egy kis időre a bűneinkkel és annak következményével, de aztán újra fogja a kezünk, múlik a haragja, szűnik a vihar és újra kisüt a nap átragyogva a felhők vízcseppjén, hídként vonva az Isten és az ember közé a szivárványt.

„Volt ilyen régen is? Ecsenyben is volt ilyen anya?” – kérdezi hozzám bújva a hat éves.

„Persze, hogy volt.” – nyugtatom meg. „Régen, amikor még én is kislány voltam, akkor is volt.”

Mindig volt vihar, betegség, rekkenő hőség, pusztító jég, fájdalom, könny, veszteség… mindig volt, ahogy a belül zakatoló kérdés is: mi kell még? Hány pusztító vihar, járvány, természeti csapás? Vajon mikor jön rá végre az ember, hogy Isten nélkül is lehet élni, de csak vele érdemes? Ámen