„Csak légy erős és igen bátor, tartsd meg és teljesítsd mindenben azt a törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám parancsolt neked. Ne térj el attól se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenütt, amerre csak jársz.” (Józs 1,7)

„Nézd anya, milyen cuki, pici kutyuska!” … „Láttad milyen alacsonyan szállt az a repülő?” … „De édes kisbaba volt! Láttad, anya?” …

„Nem, nem láttam!” – felelem kissé ingerülten. „Az utat néztem, mert vezetek. Ne haragudj Hannaróza, de éppen elég kijutnom a város túlsó felére ebben a forgalomban, nem tudok most jobbra-balra bámészkodni. Koncentrálnom kell!”

Nincs is élvezetesebb annál, mint mikor a nyár kellős közepén, a legnagyobb forgalomban araszol az ember Siófok utcáin át. Persze még mindig jobb itt, mintha Budapesten kellene ugyanezt tennem, de a tudat most cseppet sem vigasztaló. A város közepe határozottan bedugult. Hosszú percek óta, alig 100 métert haladtunk a kocsisorban. Szenvedek én is, az autó is. Látszólag egyedül a hat éves élvezi a helyzetet. Persze ő még könnyen teszi: nem kell a pedálokat nyomkodnia, a kellő időben gázt adni, fékezni, ha egy pillanatra lankad a figyelmem, máris rám dudál a mögöttem álló, hogy ugyan, legyek szíves indulni, és megtenni azt az újabb két métert. Nem mintha ezen múlna bármi is, de látva az út szélén heverő törött üveg és műanyagdarabokat, jobbnak látom fegyelmezetten a kocsisorral együtt fékezni és haladni. A gyerekülés tulajdonosa és egyetlen használója kifejezetten élvezi a helyzetet. Percenként lát valami érdekeset jobbra és balra tekintgetve: cuki kiskutya, édes kisbaba, sárga kuka, piros rózsa, biciklis, motoros, egy szép ház, igazából minden felettébb érdekesnek bizonyult, ami a szeme elé tévedt; és, mivel jószívű is, szeretné, ha részem lenne az élményben. Mire sikerül végre jobbra pillantanom, már rég balra kellene néznem. Mire megpillantanám az édes kisbabát, talán már rég a kisiskoláskorba lépett. Egy idő után persze már bosszant, főleg, hogy folyton számon kéri, miért nem látok semmit abból, ami igazán érdekes lenne.

Az araszoló vagy éppen gyorsan haladó forgalomban mindig előre nézni talán nem túlzottan érdekes, de mindenképpen biztonságos. A célra és az odavezető útra tartani a tekintetemet úgy, hogy nem térek el se jobbra, se balra az életem, épségem miatt, talán nem annyira varázslatos, csábító, de a cél érdekében mindenképpen az egyetlen lehetőség koncentrálni, nem lankadni egyetlen pillanatra sem. Egy a lényeg: tudjam, hova tartok és maradjak meg mindig az oda vezető úton.

Haladunk előre… Napról-napra, évről évre. Múlnak percek, órák és időnként idegőrlő a várakozás, míg egyszer majd a célhoz érek. Van, amikor nehéz megmaradni, kitartani, nem lankadni. Nehéz nem hajolni se jobbra, se balra csak figyelni az ÚrIstenre. Sokszor csábítóbb, ami rajta kívül van. Sokszor a kísértés erősebbnek bizonyul az ígéretnél, de ahhoz, hogy az életem, lelkem, üdvösségem biztonságban tudjam, a célra, az odavezető útra kell figyelnem. Megmaradnom az Isten mellett, nem térve el sem jobbra, sem balra, hogy boldoguljak az életben minden utamon. Biztató, bátorító az ígéret, ami nem boldogsággal csak boldogulással kecsegtet? A küszködéssel, fáradsággal, folyamatos éberséggel, lemondással teli úttal? Megéri egy életen át egyik lépést tenni a másik után? Ha letérünk, lankadunk, talán a pillanat örömét éljük át. Feledtet fáradságot, küzdelmet, de gyorsan tovatűnik és a teher még nehezebb lesz, ami a lelkünkre telepedett.

Persze bízhatok abban is, hogy ennyi az élet, itt kell kiélveznem minden édes pillanatát, de mi van, ha mégsem ennyi? Ha a hitünk mégsem hiábavaló és az út végén, odaát egy örök időre szóló, sokkal szebb, a tökéletes boldogság várna rám? Megtartom vagy elengedem? Beérem a pillanattal vagy törekszem az örökkévalóra?

„Anya! Azt ugye láttad?” – zökkent ki gondolataimból a hátsó ülésen bámészkodó lányom. „Mit?” – kérdezem visszatérve a valóságba? „Azt, ami ott csillogott. Valami az egyik autóban oldalt. Rásütött a nap és olyan volt, mint egy fénylő korona. Ugye láttad?”

Nem, nem láttam. Előre néztem. Igyekszek előre nézni minden nap az életemben, hogy lassan, de biztosan az Isten kegyelméből az Ő fényét lássam meg az Ő királyságában. Ámen